Közelítések
Tanulmányok Erdély 19-20. századi történetéhez
Szerk. Romsics Ignác
Demográfiai súlyánál és szellemi hagyományainál fogva regionálisnak nevezhető külön történet iskola az 1920-ban elszakított magyarországi területek közül egyedül Erdélyben jött létre. Ez az egyetem és az 1941-45 közötti Erdélyi Történeti Intézet bázisán megszerveződött történetírói csoport és tanítványaik az 1945 és 1990 közötti csaknem félévszázad során számos értékes művel gazdagították az egyetemes magyar historiográfiát. Részben elvi, részben érthető pragmatikus okokból (cenzúra) Erdély 20. századi történetével azonban szinte egyáltalán nem foglalkoztak. Munkásságuk súlypontjai a középkor, az Erdélyi Fejedelemség kora és az újkor volt a 19. század közepéig. Magyarországon úgyszintén a kutatás perifériájára szorult Erdély 19-20. századi története. (Csatári Dániel ideológiailag meglehetősen elfogult, akkor mégis hiánypótló munkája – Forgószélben, 1969 –, amely a román-magyar viszony 1940 és 1944 közötti történetét dolgozta fel, kivételszámba ment.)
A változás első jelei Magyarországon az 1980-as évek második felében (Köpeczi Béla főszerk.: Erdély története I-III. Bp., 1986), Romániában az 1989-90-es rendszerváltozás után kezdtek mutatkozni. Az azóta eltelt több mint negyedszázadban mindkét ország kutatóinak kitágult a horizontja, s a régebbi korok mellett az utolsó évtizedek történetéről is számos értékes munka látott napvilágot. A fehér foltok száma azonban még mindig igen jelentős, ezért rendkívül fontos azoknak a fiatal történészeknek a tevékenysége, akik a 19. század végi, s különösen a 20. századi Erdély történetére specializálódnak. Ez a kötete 7 ilyen erdélyi történész munkájába enged bepillantást. Egyikük (Fodor János) már a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem Magyar Történeti Intézetének tanársegédje, a többiek ugyanott vagy az egri Eszterházy Egyetem Történettudományi Iskolájában doktorandusok. Tehetségüket és szorgalmukat valamennyien számos tanulmánnyal bizonyították már, ez az első alkalom azonban, hogy önálló csoportként szeretnének fellépni.
Fazakas László Kolozsvár modern várossá válásának egyik fontos aspektusát, dualizmuskori közművesítésének történetét foglalja össze. Olosz Levente a dicsőszentmártoni zsidó közösség példáján keresztül a cionizmus erdélyi megjelenésébe enged bepillantást. E két társadalomtörténeti jellegű munkát három politikatörténeti tanulmány követi. Fodor János a két háború közötti erdélyi politikai mozgalmak egyik vezetőjének és kulcsfigurájának, a konzervatív-liberális marosvásárhelyi Bernády Györgynek a kísérletét mutatja be az Országos Magyar Párt megújítására. Főcze János a korszak erőteljesen baloldali, lényegében kommunista irányítás alatt álló szervezetének, a MADOSZ-nak a megalakulását vizsgálja. Ehhez szorosan kapcsolódik Antal Róbert írása a szociáldemokrata Jordáky Lajos két világháború közötti tevékenyégéről. Kovács Szabolcs egy eddig kevéssé ismert levéltári forráscsoport alapján a magyar vezetőkkel szembeni 1945 utáni román megtorlások jellegzetességeit villantja fel. A kötetet Both Noémi historiográfiai jellegű tanulmánya zárja az ún. erdélyi történetírói iskola egyik fontos képviselőjének, a székelyek történetével foglalkozó Imreh Istvánnak a munkásságáról.
A kötetet rövid előszó vezeti be, melyet a hét szerző többségének doktori témavezetője és e szinopszis szerzője jegyez.
264 oldal
ISBN 978-606-773-022-7
Szerelmek a magyar történelemben
Tanulmánykötet
Szerk. Kovács Kiss Gyöngy
A szerelem nem napjaink kiváltsága, elődeink ugyanúgy szerettek, mint a ma embere. A szerelem fiziológiája sem változott az évszázadok folyamán, ugyanúgy szenvedtek tőle a történelem nagyjai, mint a közemberek – akkor és most –, szerelmi történeteik azonban az átlagemberénél erősebb publicitást nyertek/nyernek. Hiszen kit ne érdekelnének a történelmi személyiségek szerelmei, titkos vagy éppenséggel házassággal szentesített kapcsolatai, szenvedélyes, tragikus, halhatatlan szerelmei vagy netán a pajzán szerelmek?
A szerelem örök ugyan, arca mégis folyamatosan változik. Nemcsak, mert ahány ember, annyi szerelmi történet, hanem, mert az emberek a történelem során különböző módon lettek szerelmesek. A szerelem története a kapcsolatok sokféleségéről árulkodik, annak függvényében, hogy az adott társadalom éppen mit tartott/tart elfogadhatónak – hiszen a szerelem kulturális konstrukció (is).
A kötet 12 – elsősorban a kultúr- és a mikrotörténelem tárgykörébe illeszkedő – tanulmányában a szerelem és történelem kéz a kézben jár – miközben testközelbe hozza a magyar história néhány ismert személyiségét a legérzékenyebb pontok megragadásával, érzelmi életük kötődéseinek bemutatásával. Hősei esetenként történelmi párosok, esetenként a „magányos nagyok” közül néhányan, mellettük ismert-ismeretlen kapcsolataik, szerelmeik, múzsáik, feleségeik vagy akár az ismeretlenségből előtűnő polgárasszonyok a maguk sikamlós és a szerelemhez csupán érintőlegesen (vagy még úgy is alig) kapcsolódó történetecskéivel. Ki kit szeretett – hogyan és miért? A kötet – amely az adott kritériumon belüli, elkerülhetetlenül szűk és esetleges válogatás ellenére is igen színes képet mutat – a história szerelmeinek birodalmában kalandozva, kordokumentumokra, levelezésekre alapozva gyűjt egybe és mesél el néhány történelmi szerelmet – ám valójában magát az életet meséli, hiszen valós történeteket mond el híres emberek szerelemeiről.
228 oldal
ISBN 978-606-773-023-4
Serestély Zalán
One Way Ticket
Jegyzetek a nonhumánhoz
Valóban el kellene hinnünk, hogy az állat csak menetjegyet váltott az itteni téridőben? Valóban el kellene hinnünk, hogy egyirányú, visszafordíthatatlanul elbanalizálódik, leépül és virtualizálódik a humán–nonhumán viszony? Semmiképp sem lehetne útvesztőszerűbbé, bolyongásaink, morális, esztétikai és nyelvkereső dilemmáink és, ha kell, fordulásaink helyévé tenni ezt az utat?
A One Way Ticket. Jegyzetek a nonhumánhoz címet viselő kötet olyan a széppróza, esszé és tanulmány határterületein mozgó szövegek gyűjtőhelye, melyek szorosan az állat és a nonhumán megalázásával, elnyomásával, önkényes „sokszorosításával” (vö. tenyésztésével), kihasználásával és tömeges megsemmisítésével kapcsolatosak.
A kötet kiemelt célja 1.) fölfejteni az állat és nonhumán leigázásával kapcsolatos kérdések rejtett 21. századi, kelet-európai és kelet-közép-európai kontextusait és implikációit, a társadalomszervezés gyakorlatának azokat a területeit, melyek közvetlenül érintkeznek az állatival (ld. az állat elnyomása a kortárs szegénységpolitikák tükrében, az ünnep mint áldozatállítási rítus a keresztény és posztkeresztény világban, a nő állatra, állatiasra, „ösztönlényre” való hivatkozással történő elnyomása, megalázása, az állat mint végtelen és végteleníthető gazdasági erőforrás, állat és [ön]design stb.); 2.) beírni az állat és a nonhumán kérdését a társadalmi-politikai kérdések sorába, rávilágítani azokra a strukturális lent-helyekre, szürkezónákra, ahová a dehumanizált/animalizált humán szereplőket is alátoloncoljuk, és ahol az állat- és a dehumanizált humántestek a végtelenített idomítás, fenyítés, erőkinyerés kortárs gyakorlataiban ebben a pillanatban is jól láthatóan összeérnek; 3.) felkutatni az állat nyelvének és az irodalmi gondolkodásnak, irodalmi önkifejezésnek a kapcsolódási pontjait, hiszen ha mindkét közeg szereplőire, „beszélőire” kisebbségi, gazdasági értelemben alászorított, depolitizált, a hosszú távú társadalmi tervezésből kirekesztett aktorokként tekintünk kelet- és kelet-közép-európai kontextusban, akkor ezeknek a nyelveknek az egymásba hajlítása hosszú távon akár egy hathatósabb rezisztencia forrásává is válhat; 4.) ökokritikai, ökofenomenológiai, ökofeminista vagy zöldpolitikai perspektívából újraolvasni olyan, mára klasszikussá, az irodalmi kánon részévé vált (ennél fogva pedig felforgatóerejükben, radikalitásukban tulajdonképpen legyengített, domesztikált) szerzőket, mint Franz Kafka, Jorge Luis Borges, Thomas Mann, Mészöly Miklós vagy Nemes Nagy Ágnes.
188 oldal
ISBN 978-606-773-024-1
Ludvig Daniella
Erdélyi odisszea
A Teleki ikrek története
A Teleki ikrek története egy könyvívű tanulmány, hiánypótló mű, a magyar, és azon belül az erdélyi családtörténeteket feldolgozó műfajban. A főszereplők arisztokrata származása, a közéletben és a politikában betöltött szerepe folytán, a mű bepillantást enged a kor főúri életvitelébe, a politikacsinálás kulisszatitkaiba, a román-magyar viszony ellentétektől terhes alakulásába, majd a kommunista rezsim elnyomó gépezetébe, valamint az argentínai emigráció életébe. A közel 300 oldalas mű több éves kutatómunka eredménye, mely a Magyar Nemzeti Levéltár, a Magyar Nemzeti Galéria, a bukaresti titkosszolgálati levéltár, a szerző tulajdonában lévő korabeli levelek, dokumentumok felhasználásával, valamint személyes közlések alapján született.
A tanulmány egy időutazás, amely nyomon kíséri az Osztrák–Magyar Monarchia idején, Kolozsváron született ikrek, széki gróf Teleki Andor és Ernő életútját, mely a trianoni határok meghúzása után szétvált. Andor, a Romániához csatolt Erdélyt elhagyva, nagybátyjuk, gróf Teleki Pál miniszterelnök támogatását élvezve, a Magyar Királyi Külkereskedelmi Hivatalban futott be szép karriert, ahol hosszú évekig a párizsi kirendeltséget vezette, majd 1940-től a nyilas hatalomátvételig a hivatal elnöki tisztét töltötte be. Ernő, Andortól eltérően, 1920 után is Erdélyben maradt, és átvette a család ősi, paszmosi birtokának a vezetését, melynek 10. uraként megélte annak államosítását is. Ernőt a ’30-as évek derekán az Országos Magyar Párt egyik lehetséges vezetőjeként tartották számon, de politikai karriert sosem futott be. Habitusából kifolyólag viszolygott a nyilvánosságtól és kerülte az exponált helyzeteket. A két világháború között pár évig a Magyar Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségét vezette, majd 1939-től a világháború végéig a Magyar Általános Hitelbank igazgatója, romániai érdekeltségeinek vezetője, a bank érdekeltségébe tartozó, a hadiipart kiszolgáló kolozsvári Dermata bőr- és cipőgyár administratour delegéje volt. A gazdasági és a kereskedelmi életben betöltött szerepe mellett részt vállalt a magyar-román tárgyalások háttérmunkájában, szürke eminenciásként képviselve a magyar érdekeket Bukarestben. A második bécsi döntés után egyike volt a behívott erdélyi országgyűlési képviselőknek, és azon kevesek közé tartozott, aki posztjáról lemondott. 1943-ban érdemei elismeréseként a felsőház örökös tagjává nevezte ki a kormányzó.
A második világháború után a történet megismétlődött: Andor az emigrációt választotta, és Argentínában telepedett le, Ernő hű maradt Erdélyhez, ahol megélte osztályának minden megaláztatását és meghurcolását: kényszermunka a Duna-kanálisnál, dobrudzsai kitelepítés.
A két különböző földrészre szakadt testvérpár több mint 35 éven át tartó levelezését árgus szemekkel követte a román titkosszolgálat. Andort egy emigráns magyar kormány lehetséges pénzügyminisztereként, míg Ernőt az erdélyi magyar reakciós körök egyik vezetőjeként tartották nyilván. Megfigyelésére egy egész „ügynök-hadosztályt” működtettek, és a beszervezésével is többször próbálkoztak, de hasztalanul. Ernő mindannyiszor elegánsan elhárította a kísérletet, míg végül a szekuritáté feladta, de megfigyelését 1980-ban bekövetkezett haláláig folytatta.
A testvérpár évtizedeken át tartó levelezése, melynek a két világháború közötti anyagát a Magyar Nemzeti Levéltár őrzi (2015-ig titkosítva volt), az ’50-es évektől kezdődően pedig részben a szekuritáté archívuma, részben a szerző birtokolja, komoly adalékkal szolgál az erdélyi arisztokrácia köztörténetének megírásához, ugyanakkor a maga leplezetlen valóságában bemutatja két egykor fontos beosztást betöltő ember karakterének jegyeit, jellemének erősségét és hiányosságait, valamint személyiségének alakulását a megváltozott időkben.
Andort ma főként családfakutatóként és műgyűjtőként tartják számon, Ernőt pedig a Magyar Nemzeti Galériában őrzött rajzai nyomán az art brut egyik magyar reprezentánsaként. Arra viszont, csak a jelen műből derül fény, hogy Ernő, a zsidótörvények egyik haszonélvezőjeként, aki a zsidóság vezető funkciókból való kiszorítása árán jutott érvényesüléshez, a nyilas uralom idején, a Yad Vashem által a Világ Igaza kitüntetésben részesített Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt egykori magyarországi képviselőjének munkatársaként, zsidók ezreit mentette meg a biztos haláltól. Az is a jelen tanulmányból derül ki, hogy az egykor fiatal, gőgös arisztokrata mily hosszú utat tett meg, amíg öregkorára, karosszékbe kényszerült beteg emberként, magányát legszívesebben zsidó származású kommunista barátjával, Gáll Ernővel, a Korunk főszerkesztőjével osztotta meg.
A mű másik erőssége, hogy első ízben közli a Teleki Pál halálának körülményeit tárgyaló levelet, melyet Teleki Andor írt közvetlenül a tragédia bekövetkezte után. Nóvumként szolgál még a történészek számára egy beszámoló arról a tusnádi találkozóról, amelyik a turnu-severini magyar-román tárgyalások és a második bécsi döntés közötti napokban zajlott, ahol Teleki Andor – Teleki Pál miniszterelnök nevében – Iuliu Maniu, az erdélyi románság vezetőjének képviselőjével tárgyalt Erdély önkéntes csatlakozásának feltételeiről. Egyedülálló az a levélsorozat is, amelyet Teleki Ernő a măcini kitelepítés éveiben írt kolozsvári barátnőjéhez, felfedve sanyarú sorsát, testi leépülését, lelki vívódását a számkivetettség éveiben.
A könyv életről-halálról, politikáról, szerelemről, árulásról, magányról, kitartásról és a helytállásról szól. Mindez dokumentumok, levelek tükrében, melyeket a szerző történelmi keretbe helyez. A tanulmány lábjegyzetei segítik a nevek és a történelmi események útvesztőjében való tájékozódást.
Az ikrek életútjának dokumentálását a gazdag családi fényképhagyaték teszi teljessé. Sok esetben a páratlan értékű, eddig publikálatlan fénykép, fontos történelmi kordokumentumok. Ilyenek például az Andor által készített, Teleki Pált megörökítő fotók, amelyeken a magyar politikai elit és közélet számos jeles képviselője is szerepel.
A könyv érdekessé tehető még Teleki Ernő szürreális elemekkel tarkított rajzaival is.
Megj.: Gróf Teleki Ernő életútjáról „Démonok tánca” címmel dokumentumfilm készült a könyv szerzőjének rendezésében, melyet 2011-ben sugárzott a Duna Televízió. A könyv az azóta napvilágra került dokumentumok tükrében született, melyek jelentősen bővítik a film anyagát.
384 oldal
ISBN 978-606-773-025-8
Cseke Péter
Döntéskényszerben
A második Forrás-nemzedékkel induló Cseke Péter szociográfus és irodalomtörténész 1968-ban három olyan biológus barátjával végezte el a kolozsvári egyetemet, akiket kutatói pályára készítettek fel. Egyikükre sem várt felkészültségüknek megfelelő állás – mégis ismert és elismert kutatókká váltak: Imreh István rákkutató genetikussá, Rab János etnobotanikussá, Wilhelm Sándor ichtiológussá. Az eltérő körülmények között formálódott három értelmiségi életpálya közös vonása: az adott lehetőségek maximális kihasználásával megteremtett alkotói létforma. Az utóbbi fél évszázad értelmiségi paradigmaváltásának tanúi különböző színtereken (Románia, Magyarország, Svédország) hozták meg egyénileg súlyos, történelmileg igen jellemző (kényszer?!)döntéseiket. Több mint jelzésértékű, hogy a Döntéskényszerben szerzője újra meg újra nekiszegezi a kérdést a stockholmi Karolinska Intézetben egyetemi docens Imreh Istvánnak: mennyit haladt a rákkutatás? Közös barátunk legutóbbi válaszából már rajzolódik a jövő, hiszen a 2018-as Nobel-díjak megerősítik az utóbbi évtized stratégiai szemléletváltását a rákgyógyászatban: nem egy közös séma szerint kell gyógyítani, hanem személyre szabottan, az egyéni genetikai profilnak megfelelően.
216 oldal
ISBN 978-606-773-026-5