Könyvek 2020

Tanulmánykötet

Szerk. Kovács Kiss Gyöngy

Az I. világháborút lezáró békeszerződések következtében Közép- és Kelet-Európa politikai térképe jelentős mértékben átalakult. A cári Oroszország örökébe lépő Szovjetunió nyugati, a Német Császárságot felváltó új Német Birodalom (Weimari Köztársaság) keleti határai mentén veszített számottevő területeket. A térség középső felében felbomlott az Osztrák–Magyar Monarchia, és változtak a balkáni határok is. Mindezek következtében a régió államainak a száma – Németországot nem számítva – 8-ról 12-re nőtt. Északon újjászületett Lengyelország és Litvánia, s mellettük megalakult – a történelemben először – az önálló észt és lett állam. A Monarchia helyén létrejött az Osztrák Köztársaság, tőle északra pedig a Csehszlovák Köztársaság. A Magyar Királyság régi területének alig harmadára zsugorodott; elveszített tartományain Ausztria, Csehszlovákia, valamint a Román Királyság és a szerb irányítással létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság osztozott. Horvátország, Dalmácia és Bosznia-Hercegovina mellett ez utóbbi a korábban önálló, apró Montenegrót is magában foglalta.

Az átalakulás fennen hirdetett alapelve a népek önrendelkezése volt. Ezt azonban számos esetben olyan mértékben írták felül a gazdasági, közlekedési szempontok és a győztesek stratégiai érdekei, hogy a térség új állami konfigurációja annyira sem felelt meg a nemzeti elvnek, amennyire azt a helyenként meglehetősen komplikált nyelvi-etnikai adottságok lehetővé tették volna. A 12 állam közül kettő, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Csehszlovákia olyan volt kicsiben, mint az Osztrák–Magyar Monarchia nagyban. A régió másik két „pillérállama”, Lengyelország és Románia jóval egységesebb képet mutatott. Homogén nemzetállamnak azonban ezek sem voltak nevezhetők, hiszen nemzeti kisebbségeik aránya elérte a 31, illetve 28%-ot. Igazán homogén nemzetállamnak, amelyben a nemzetiségek aránya nem emelkedett 10% fölé, csak Ausztria (5%), Görögország (7%), Albánia (8%) és Magyarország (10%) számított.

Az átrendeződés egyik legfőbb nyertese Románia volt, amelynek területe a háború előtti 139 ezer négyzetkilométerről 295 ezer négyzetkilométerre, lakosságának száma pedig 7,6 millióról 16 millióra nőtt. Az újonnan szerzett 156 ezer négyzetkilométerből és 8,3 millió lakosból az addig Ausztriához tartozó Bukovina 10 ezer négyzetkilométerrel és 800 ezer fővel, a korábban Oroszország részét képező Besszarábia 44 ezer négyzetkilométerrel és 2,3 millió fővel, a Magyarországtól elkerült részek pedig 103 ezer négyzetkilométerrel és 5,2 millió fővel növelték a Román Királyság területét és lakosságának számát. Ez utóbbiak magukba foglalták a történeti, vagyis a Király-hágón inneni Erdélyt; a Maros, a Tisza és a Duna által határolt Bánság mintegy kétharmadát; valamint a Bánságtól északkeleti irányba Máramarosig húzódó Körösök vidékét, Érmelléket, Szatmárt és a Szilágyságot, vagyis az ún. Partiumot (Részeket). Az 1910-es magyar népszámlálás szerint ezeken a vidékeken összesen 2,8 millió román (54%), 1,6 millió magyar (31,6%) és 540 ezer német (9,8%) élt.

Bár Erdély és a csatlakozó részek Romániához kerülését csak az 1920. június 4-én aláirt trianoni békeszerződés szentesítette, az impériumváltás ténylegesen már 1918 végén elkezdődött, és 1919 folyamán de facto be is fejeződött. Kötetünk ezt a folyamatot mutatja be többféle aspektusból, magyarországi, erdélyi magyar és román szerzők közreműködésével.

Ennek a másfél éves folyamatnak az egyik kulcsszereplője az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, majd a Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság vezetője, Apáthy István kolozsvári egyetemi tanár volt, akinek az 1920-ban papírra vetett visszaemlékezése szubjektív módon ugyan, de az egész folyamatot áttekinti.

1918. november-decemberében a budapesti és az erdélyi magyar kormányszervek több kísérletet tettek az erdélyi román vezetőkkel való megegyezésre. Ezek közül kettő emelkedett ki. Az 1918. november13–14-ei aradi tanácskozás, amelynek során a magyar kormány képviseletében Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter kiterjedt területi, politikai és kulturális autonómiát ajánlott fel az erdélyi románságnak. Az erdélyi román vezetők, akik titokban már a Romániával való egyesülésre készültek, elutasították a nagyvonalú ajánlatot. A másik a november végén Marosvásárhelyen tartott nagygyűlés volt, amelynek szervezői osztották Jászi Oszkár Keleti Svájc-koncepcióját, és ennek keretében a Székelyföld önállóságának/autonómiájának a lehetőségét mérlegelték. A döntő lépés megtételéig azonban nem jutottak el. A magyar megbékélési törekvésekre csattanós választ adott az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román nagygyűlés, amely nemcsak a történeti Erdély és a csatlakozó részek (26 vármegye) elszakadását mondta ki, hanem e területrész egyesülését is a Román Királysággal. A gyűlésen elfogadott határozatok értelmében alakult meg a Kormányzótanács (Consiliul Dirigent), amely a belgrádi katonai konvenció értelmében 1918. December elejéig a Marosig, majd ezt követően a tovább terjeszkedő román hadseregre támaszkodva egyre több településen vette át a tényleges hatalmat. A magyar jegyzőket és szolgabírókat elmozdították és helyükbe a román polgárság és értelmiség képviselőit ültették.

Az impériumváltás kezdeti lépéseire Apáthy és társai egy kolozsvári nagygyűlés megszervezésével válaszoltak (1918. december 22). Itt újra demonstrálták, hogy az erdélyi magyarság Magyarországhoz kíván tartozni, és a románok a legmesszebbmenő autonómia-jogokat fogják élvezni a történelmi Magyarország keretein belül. A gyűlés szimbolikus jelentősége nagy volt, ám gyakorlati eredménnyel nem járt. A francia katonai parancsnok, Henri Berthelot jóváhagyásával a román hadsereg bevonult Kolozsvárra. E megrendítő eseményt a kolozsváriak közül többen megörökítették. Így pl. Márki Sándor, az egyetem történészprofesszora naplójában és Janovics Jenő színigazgató naplószerű visszaemlékezéseiben.

1918 végétől a tárgyalásokat a fegyverek szava váltotta fel. Az erdélyi katonai kerületi parancsnokság új parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes támogatásával már 1918. november végén elkezdte rendbe szedni a rendelkezésére álló magyar fegyveres erőket, miközben toborzást engedélyezett a Székelyföldön. Az itt toborzott és Kolozsvárra hozott néhány száz fiatal képezte a magvát annak a székely alakulatnak, amely Kolozsvár 1918. december 23-ai feladása után a Meszes hegység és a Királyhágó körzetében sikeresen tartóztatta fel az előrenyomuló román hadsereget. Az 1919. április 16-ai általános román támadást azonban nem tudta feltartóztatni. A székelyek egy része letette a fegyvert, másik része tovább harcolt a Tanácsköztársaság vörös hadseregében.

A frontvonal mögötti területeken eközben több kisebb-nagyobb lázadás robbant ki a berendezkedő román hatalommal szemben. A kötet ezek közül hárommal foglalkozik: a zsilvölgyi magyar bányászok küzdelmeivel, a székelyudvarhelyiek tervével egy székely köztársaság létesítéséről és a sóvidéki parasztlázadással. Célját a román hatalom, illetve hadsereg térfoglalása miatt ezek egyike sem érte el, viszont világosan mutatta az erdélyi magyarság ragaszkodását az anyaországhoz. Egészen különleges helyzet alakult ki a Bánságban, ahol a magyar vezetés az ott élő négy nemzetiség (magyar, román, német, szerb) együttélésen alapuló önálló állami entitás (Bánsági Köztársaság) létrehozására tett kísérletet. Ezt a román és a szerb hadsereg közös erővel fojtotta vérbe.

Párizsban mindeközben ülésezett a békekonferencia. 1919 februárjától júniusig több alkalommal tárgyalták a román–magyar határ ügyét, amelyet végül az 1916-os bukaresti szerződésben megállapítottnál valamivel keletebbre határoztak meg, ám a partiumi magyar sávot így is a szövetségesüknek elismert Romániának adták. 1919 júniusában, amikorra román hadsereg már a Tiszánál állomásozott, ezeket a döntéseket nyilvánosságra is hozták. A magyar békedelegáció, amely csak 1920 januárjában fejthette ki álláspontját, külön memorandumban foglalkozott Erdély lehetséges jövőjével. Ennek két alapeleme volt: 1. Erdély államjogi hovatartozásának eldöntése népszavazás útján, 2. a régió belső berendezkedése a három nemzet egyenjogúsága alapján, a svájci minta szellemében.  A békekonferencia a magyar delegáció álláspontját érdemi megfontolás nélkül elutasította, miközben az erdélyi Kormányzótanács Gyárfás Elemér hasonló szellemben készült alkotmánytervét nem méltatta válaszra.

1920. június 4-ét követően a budapesti kormánynak és a magyar vezetőknek egyaránt választ kellett adniuk a hogyan tovább kérdésére: menekülni vagy maradni, s ha maradni, akkor milyen taktikát alkalmazva. A passzivitás addigi politikája egyre kevésbé látszott követhetőnek és gyümölcsözőnek. Ezért egyre többen jutottak arra a következtetésre, hogy a passzivitás, illetve az ellenállás szervezése helyett át kell térni a beilleszkedés és az érdekvédelem érvényesítésének útjára. Ezt először Bernády György, Marosvásárhely régi polgármestere fejtette ki 1920 tavaszán és nyarán, majd az év végén Kós Károly és társai jóval nagyobb hatást kiváltva a Kiáltó Szóban.

Apáthy István említett visszaemlékezése mellett ezt a folyamatot a kötet 11 tanulmány és 7 releváns dokumentum közlésével mutatja be. Úgy gondoljuk, hogy azok után az ünnepségek után, amelyeket a román állam 2018 végétől rendezett, indokolt, hogy az erdélyi magyarság erről a folyamatról magyar szempontokat érvényesítő értelmezésekkel is megismerkedhessen.