HU  |   RO  

Korunk 2008 Május

A modern irodalmár hivatás kialakulásának társadalomtörténete


T. Szabó Levente

 


Módszertani vázlat
a társadalom és irodalomtörténet kapcsolatának új irányához


 


Az irodalom mint szakma története? Tézisek egy kutatáshoz


„Közeleg a világszellem új átalakulásának ideje [...] Oszlania kell minden bálványképnek. Maga e chimaera, a pénz, népek és királyok zsarnoka, ez ember-alkotta ördög, kinek nevét átkozza és imádja az atheista, mint a phanaticus, le fog szállani magasságáról, ki lesz facsarva kezéből a széles királyi pálca [...] Újjá fog születni, ismét paradicsommá válik a föld ez ige testté lételekor: szellemszabadság [...] Az észarisztocratia napjai megjőnek”1 – fogalmazta meg nagy ívű, biblikus előképektől sem mentes vízióját a Hazánk egyik programszövegének szerzője 1847-ben. A szöveg mára akár túlzónak és redundánsnak is hathatna, ha nem illeszkedne be egy sor olyan, a 19. század közepén íródott eszmefuttatásba, amely fordulatként ünnepelte a modern értelmiség (egyik korabeli kifejezéssel: észarisztokrácia) létrejöttét. Az ilyen és hasonló szövegekhez és az általuk megjelenített változásokhoz igen kevés rendszerszerű módszertani támpont vetődött fel a szövegek történeti működésére, funkcióira néha kevésbé figyelő irodalomtörténet-írásban. De hadd ne vegyük magától értetődőnek: milyen változások és folyamatok is azok, amelyeket például egy ilyen jellegű szöveg kapcsán érteni és méltányolni lehetne? Mitől is válhatna szövegünk érdekfeszítővé, problematikussá, különlegesen izgalmas kulturális „szövetté”?


A 18–19. században egy olyan komoly strukturális intézményi váltás megy végbe az irodalmi – s ezen belül a magyar irodalmi – kultúrában, amely alapjaiban hangolja át több évszázad bevett irodalmi intézményrendszerét, műfaji berendezkedését, értékrendjét. E változást a társadalomtörténetben a rendi társadalomból a meritokratikus társadalomba való átmenet következményének, tehát a modernizációs folyamatok folyományának látják és láttatják. Ebben a megközelítésben a modernség és a modernizáció nem értékszempont: a szóban forgó kutatások nem állítják azt, hogy az, ami modern, egyben értékesebb, fontosabb is lenne annál, ami a modernség és a modernizáció előtt történt. A modernizáció ezekben a felfogásokban bizonyos társadalmi jelenségek (például az urbanizáció, a bürokratizáció stb.) összefoglaló neve. Épp ezért ezek a társadalomtörténeti kutatások a társadalmi és irodalmi jelenségek összehangolásával s egyben a 18–19. századi irodalom új aspektusainak, az irodalmi modernizációban való jelenlétének plasztikus, árnyalt megjelenítésével kecsegtetnek. Egy sor irodalmi jelenség összekapcsolására, egységében, összefüggéseiben való látására és láttatására alkalmas ugyanis ez a módszertan, amelyet a társadalomtörténetben összefoglalóan gyakran hivatásosodásnak (professzionalizációnak) szokás nevezni. A társadalom történetében ebből a perspektívából az a máig ható folyamat követhető végig, ahogyan a meritokrácia értékeinek kanonizálódása létrehozta a szakmai/foglalkozásbeli identitást, s a modern értelemben vett foglalkozások megjelenése lassan, folyamatosan átalakította az identitástípusok, a társadalmi kötődések és az intézmények természetét.2


Az irodalom hivatásosodásának kérdése ritkán felvetett probléma a társadalomtörténeti kutatásokban, lévén, hogy az utóbbiak általában valamiféle tökéletlen, nem teljes értékű folyamatként tekintenek rá. Hiszen a klasszikus hivatásosodás-kutatások kedvenc csoportjaihoz, az orvosokhoz, a mérnökökhöz vagy az ügyvédekhez képest mennyiségileg is elenyésző, ráadásul nehezen is kvantifikálható a művészek és irodalmárok száma. Ráadásul néhány foglalkozáson kívül (mint amilyenek például az újságírók és a tanárok) a munkahely és munkaidő klasszikus ismérvei felől történetileg is nagyon gyakran határesetnek minősülnek az irodalmi és művészeti foglalkozások Épp ezért a kérdés angol és francia nyelvű irodalmában gyakran „félhivatásosaknak” (semi-professional) nevezték a művészeti és irodalmi hivatásosodás résztvevőit, ha egyáltalán megemlítették őket. Az utóbbi években azonban egyre több irányból fordult a nemzetközi kutatás az irodalmár hivatás társadalomtörténete felé: a „történeti fordulat” az irodalomtudományban, a nemzetépítés társadalomtörténetének előtérbe kerülése, az irodalomszociológiai társadalomtörténeti újraszituálódása egyaránt segített ebben. 


Több ilyen, kétségkívül többféleképpen is elbeszélhető változás hozta létre a szakmai identitás történeti megjelenését az irodalomban is vizsgálni kezdő nyugati kutatásokat, ezek minden következményével együtt.3 A rendi kötődések mellett megjelenő, majd azokat lassan felülíró szakmai identitás, a modern foglalkozások érvényesülése azért is égető kérdése lehet az irodalmi modernizáció vizsgálatának, mivel saját irodalmi rendszerünk archeológiájának számos elemét tudatosítja, rendszerben és történetiségében engedi azt láttatni, ráadásul mindezt egy olyan időszakban, amikor – minden jel szerint – az számos tekintetben strukturális átalakulásokon megy újra át. Már csak ezért sem fölösleges ezeknek a történeti folyamatoknak a vizsgálatához néhány módszertani támpontot megfogalmazni; ebben az eszmefuttatásban a modern irodalmár szakma kialakulását és működéséhez a saját támpontjaimat három tág, az irodalom társadalomtörténetben igen fontos kritérium mentén beszélem el.


 


Diszciplinarizálódás és specializáció az irodalmi hivatásosodásban


Az irodalom modern hivatássá, foglalkozássá válásának egyik roppant fontos tényezője, hogy rendhagyó módon alakította és maga is részévé vált a modern diszciplináris rendszer kialakulásának. Ebben a folyamatban az irodalomnak nevezett entitás a tudományok és művészetek valamiféle összefoglaló keretéből, az írásbeli kultúra átfogó kategóriájából maga is résszé, specializált és a maga során tagolódó, specializálódó entitássá vált a modern tudományok és művészetek új rendszerében.4 A tudás szerkezetének átalakulása, szakszerűsödése folytán az egyes diszciplínák művelői már egyre kevésbé tehettek érvényes kijelentéseket a saját diszciplínájukon kívül: a diszciplínákká való szerveződés fordulata az irodalmat az írott tudás összefoglaló keretéből ugyanilyen jellegű részkérdéssé tette. Ennek a fordulatnak egyik következménye volt, hogy az irodalmi hivatásosodásban az irodalmon belül is egyre élesebben vált el mindaz, ami addig szinkretikusan együtt volt (és amit történetileg értelmetlen és ahistorikus is elválasztani ilyen módon ez előtt az időszak előtt): a művészet és a tudomány. Nemcsak az irodalom vált le ennek nyomán tehát a többi, önálló nyelvet, műfajokat, megszólalásmódokat és szabályokat kimunkáló tudományról és művészetről, hanem magán az irodalmon belül is érdekfeszítő, a modern tudományosság archeológiájába beépült és máig tartó izgalmas vitákat eredményezett az a dilemma, hogy miben és mennyire tudomány, illetve művészet az irodalom.5


A professzionalizációnak ez a vetülete egy sor átrendeződéshez járult hozzá az irodalomban is: új beszédmódok és műfajok megjelenését szokás hozzá kapcsolni (a kritika és a narratív irodalomtörténet megjelenése és domesztikálása lehetne a legfontosabb példa minderre),6 de egyáltalában a szépirodalom fogalmának és az öncélú esztétikai látásnak a megjelenése is értelmezhető ebben az összefüggésben.7 A szépirodalom és az irodalomról való beszéd műfajainak és beszédmódjainak az elkülönülése magától értetődően hozta magával azt a lehetőséget, hogy az egyes megszólalásmódokhoz eltérő szerepek kapcsolódjanak, eltérő rekrutációs mechanizmusokkal, működési szabályokkal. Látványos példa minderre a kritika alakulásának története: miközben az 1810-es években még dilemma, hogy művelheti-e olyan is a műfajt, aki nem ír a megbírált műhöz hasonló műnemű, műfajú, minőségű szövegeket, az 1850-es évekre már magától értetődő a szépírói és kritikusi szerepek szétválása: teljesen más képzettséget, karriertípust, értékeket kérnek számon a kritikuson, mint a szépírón, s az előbbibe már nem építik be az utóbbi tulajdonságait – ahogyan ezt néhány évtizeddel korábban tették.8 A folyamat látványosan követhető tovább is a kritikai lapok mint önálló laptípusok megjelenésével, a szakkritika (például a szépirodalomra, az irodalom tudományos teljesítményeire, a színházra stb. figyelő) különféle formáinak kialakulásával.9 Ezekben az esetekben az irodalomnak már egy-egy szűk szeletéhez önálló (saját szabályokkal rendelkező, megélhetést nyújtó) foglalkozás kapcsolódhat – ami elképzelhetetlen lett volna a hivatásosodás előtti irodalmi rendszerben.10


A modern diszciplinarizálódásnak nem véletlenül vált vízválasztó szerepet játszó tényezőjévé az irodalomban is a szaknyelvek ügye: nemcsak maguknak a tudományos szaknyelveknek a kialakulása, elsajátítása, a tudományos idiómák és sztenderdek versenye, ezek szerepe a szakmai profizmus identitásának megképzésében, hanem egyáltalán magának a szakmai identitásnak a nyelvi aspektusaihoz fűződő viszony. Hiszen már kezdettől fogva viták kereszttüzében állt a szaknyelv használata, értelme: az a dilemma, hogy többletet jelenít meg, jobban hozzáférhetővé teszi a szakmát és könnyebbé a szakmai kommunikációt, vagy pedig eltakarja, elszigeteli, hozzáférhetetlenné teszi a szakma működését főként a kívülállók számára. A szakmai identitás kimunkálásában, a profizmus és dilettantizmus közti határ folytonos megteremtésében kezdettől fogva kétségkívül nagy szerepük volt ezeknek a morfondírozásoknak, hiszen a szakmai nyelv a professzionalizáció számos helyzetében vált történetileg a szakmai identitás fokmérőjévé.11 


Az egyes diszciplínák elkülönülése, sőt a diszciplínákon belüli folyamatos speciali-záció (amelynek folytán nemcsak az irodalom és más diszciplínák, illetve művészetek között, hanem az irodalmon belül is számos szerep/foglalkozás átjárhatatlanná vált egymás számára) a professzionalizációval együtt hozta létre a tudományos eredmények kommunikálhatóságáról szóló krízis diskurzusát.12 Ráadásul, mivel némelyik irodalomfogalom és irodalmi értelmiségi szerepkör különösen felértékelte a közönség szerepét az irodalom befogadásában, a professzionalizációs űr (tehát az irodalmat és főleg annak tudományát hivatásként művelők és a többi tudományágak vagy a „dilettánsok” közti távolság) az irodalmi hivatásosodásnak is egyik kulcskérdésévé vált. Hiszen hogyan is ne aggódott volna komolyan az az író vagy tudós, aki széles olvasóközönségeket és közösségként olvasókat rajzolt az irodalom mögé, s ebből származtatta a közönség művelésének az eszményét? Vagy hogyan is ne vált volna a kérdés dilemmává azok számára, akik műveik sikerét az alkotások olvasottsági indexében, az olvasók vásárlóerejében mérték? Több irányból is vizsgálható tehát az, hogy a népszerűsítés miért és hogyan vált a hivatásosodó irodalom egyik, a szaknyelvek kérdésével szorosan összefüggő vitás pontjává.13 A (szakmai, nyelvi) közvetítés ideáljainak kimunkálása ebből a perspektívából különösen jelentéses az irodalmi modernségben együtt azokkal az intézményekkel, amelyek ezekre az ideálokra épültek: elég csak a revue típusú lapok (például a híres-hírhedt Budapesti Szemle, de akár e tekintetben a bevallottan a Revue des Deux Mondes nyomán járó, Arany János által szerkesztett Szépirodalmi Figyelő, illetve a Koszorú) esetére gondolni a 19. században, de az esszé műfajának kimunkálása ugyanebben az időszakban hasonló kétségekre adott válaszként olvasható.14


Ezek a dilemmák igazából a szakma önszemléletének egy olyan logikájában nyernek értelmet, amely arra keres választ, hogy miért és kiért is van a szakma, illetve milyen a természete az irodalom értékeinek (s ki dönt őket illetően: a szakma vagy a közönség, esetleg mindkettő). A szakmai ethosznak igen fontos rétegét képezte történetileg az önszemléletnek ez a formája, amely – akár a szakma függetlenségét, akár a szakma szolgálatjellegét hangsúlyozta – szakmai identitásképző tényezővé vált. Ez azonban igen széles spektrumot eredményezett az irodalmi érték mibenlétének értelmezésekor: kezdve attól, hogy az irodalmi szakma autonóm, és értékei kizárólag szaktudományos ismérvekkel mérhetők (tehát csak a hivatásosak, a profik dönthetnek az ügyben mérvadó módon), egészen addig, hogy az olvasók vagy a vásárlók is képesek erre.15 Hiszen például az a felvetés a 19. század második felében, amely a szakma döntési jogát hangsúlyozza saját „belügyeiben”, ugyanúgy egyfajta ésprit de corps-ot hozott létre a szakmát „védelmezők” köreiben, mint a közös képzettség vagy azonos tevékenységi kör. Bárhol is helyezkedjenek el a válaszok a felvázolt képzeletbeli spektrumon, azok minden esetben szuggesztíven jelzik a modern értelemben vett szakmai identitás szerepét, hiszen a felvetődő problémák egytől egyig hozzá képest válnak mérvadóvá, nyernek jelentést – a hivatásosodás előtt ezek a kérdések egyáltalán nem vagy távolról sem így vetődtek volna fel. 


Az irodalom betagolódását a modern diszciplínák rendszerébe egy nagyon sajátos egyesülettípus segítette elő, amelynek azonban nagyon eltérő lehetett a rekrutációs technikája, önértelmezése, státusa: a szakmai szervezetek szerepéről van szó az irodalmi hivatásosodásban. A Magyar Tudós Társaságtól kezdve a Kisfaludy Társaságon keresztül egészen a Petőfi vagy Kemény Zsigmond Társaságig ugyan egytől egyig a szakmai identitás mentén szerveződnek, de nagyon másként választják ki tagjaikat, fogalmazzák meg céljaikat, tehát ugyan egyaránt modern értelemben vett szakmai szervezeteknek nevezhetők, de elemzésükben nem szerencsés elfeledni ezeket a mérvadó különbségeket.16 Hiszen például a Kisfaludy Társaság alapításakor megfogalmazott szépirodalmi aspirációk jól jelezhetik a szépirodalom fogalmának a gyors kanonizációját, de exkluzivitása, zártsága a rendi jellegre utal; s emlékeztet arra, hogy miközben a hivatásosodó irodalmat a meritokratikus értékek érvényesüléséből szokás levezetni, fontos látni, hogy a meritokrácia is az exkluzivitás egyik formájaként tud működni a modern szakmák szerveződésében. Kétségkívül az exkluzív, a szakmai eredményeken alapuló felvételt szorgalmazó szakmai társaságok szerepét nehezen lehet körvonalazni a részvétel más formáit és céljait előnyben részesítő csoportosulások, társaságok, egyesületek, szervezetek (például az önképzőkörök, olvasótársaságok stb.) környezetén kívül. Hiszen az utóbbiak státusa, szerepe, céljai épp a szakmai társaságokhoz képest (azok ellenében, mintájára, mellett stb.) fogalmazódtak meg az irodalmi hivatásosodás folyamataiban.17


A szakmai szolidaritások (s ezáltal a hozzáértés és hozzá nem értés, a szakmán belüliség és kívüliség közti határ) kimunkálásának számos útja van: noha kétségkívül legmarkánsabb módon a szakmai szervezetekhez kapcsolódik,18 számos, kevésbé vizsgált formáját munkálta ki a hivatásosodás kutatása. Hiszen gondoljunk arra, hogy az informális közlések (a szakmán belüli és kívüli pletykák, rémhírek stb.) nagyon gyakran mekkora státusú és milyen erős tudást közvetítenek a szakma természetéről, teljesítményeiről, milyen erős tájékozódási pontokat jelölnek ki a szakmabeliek és a szakmán kívüliek számára, illetve mennyire erőteljesen tagolhatják a szakma szerkezetét.19 De ugyanígy szolidaritásképző erővel bírhatnak és szakmává tehetik a szakmát azok az intézmények, helyzetek, ahol a szociális kérdés szakmán belül érvényesül: például a 19. század közepén és második felében a művészeti, írói és újságírói segélyegyletek azért játszhattak ilyen szerepet, mivel a keresztényi vagy kebelbaráti segítség elvét a szakmán belül kívánták érvényesíteni. Azáltal, hogy elsősorban a saját szakmájukhoz tartozó szegények, rászorultak, bajba jutottak segítségét tűzték ki célul, a szociális kérdést a szakmai együvé tartozás kérdésévé tették, és a szakmai identifikáció egyik (akkortájt igen új) kötődését munkálták ki.20 Ugyanígy a szakmai szolidaritás megképződésének forrásaiként tekinthet a kutatás a „tisztázó” igénnyel fellépő diskurzustípusokra: például a „jó”, a „minőségi” vagy a „rossz”, „gyenge”, „kevéssé sikerült” írás és irodalom etikaira hangolt helyzetei az irodalom társadalomtörténeti vizsgálatai felől a szakmai autoritás, hatalom, szolidaritás megképzésének a helyzeteiként (s implicit módon a szakmai és nem szakmai, profi és dilettáns egymástól való elhatárolásának kísérleteként) vehetők szemügyre.


 


Oktatási rendszer és hivatásosodó irodalom


Az írás és olvasás megítélésének új jogi feltételei (példának okáért az írott szöveghez fűződő jogok és kötelezettségek szoros rendszere, az olvasás jogi leválasztása az írásról s ezzel együtt a szerzőség és olvasói mivolt jogi elhatárolása) nem lettek volna értelmesek (s bizonyára nehezen is jöhettek volna létre) az irodalom piaci értelemben vett fogyasztása nélkül. A modern irodalmi piacosodás viszont a maga során nehezen volna értelmezhető a méreteiben megváltozott, új léptékű olvasói réteg nélkül. Hiszen megváltozott méretű és szerepű olvasói táborra van szükség ahhoz, hogy írók sora sikeresen dédelgessen és építsen megélhetési terveket az irodalmi munkára (s ezáltal egymás számára is aspirációs és életmódmodellként szolgáljanak). Látható, hogy a hivatásos író, a modern írói foglalkozás megjelenése hányféle irányból kapcsolódik a 18–19. század oktatási reformjaihoz s az írni és olvasni tudás tömegesedéséhez.


Az oktatásnak ezekben a változásaiban (a Ratio Educationistól kezdve egészen a teljes oktatási rendszer átszervezéséig az 1850-es és 1890-es évek között vagy a klasszikus nyelvek státusáról folytatott 19. század végi vitákig) nagyon sokféle típusú mozgás megy végbe, de a modern irodalmi foglalkozások felől kétségkívül a legfontosabb elemük, hogy itt az iskoláztatás már nem szűk társadalmi rétegekhez kapcsolódó privilégium, hanem össztársadalmi kötelesség és aspiráció. Az iskolai reformok (például az 1868-as népiskolai reform) folytán az irodalom egy korábban soha nem tapasztalt helyzetbe került: nemcsak néhány száz ember, hanem tömegek számára válik szabadon hozzáférhetővé, s ezzel egy időben ismerete a társadalmi aspirációk széles körben bevett és elvárt normáinak részévé válik. Nem csak mennyiségi kérdés tehát ez a váltás. A kutatókat nemcsak az foglalkoztathatja, hogy százak helyett ezrek tanulnak meg olvasni, hanem hogy felekezeteken, helyi közösségeken átívelő, nagy léptékű sztenderdizáció formájában történik mindez. Nemcsak az irodalom, hanem más modern, ebben az időszakban (épp az oktatás átalakulása folytán) létrejövő diszciplínák számára is diszciplínaképző tényező, hogy tartalmukat és elveiket egy egységesülő oktatási rendszerben közvetíthetik. Ezt nagyon gyakran az állam szererepvállalásának következményeként szemlélik: annak folyományaként, hogy a felekezeti, földrajzi és társadalmi csoportok határain átívelő iskolarendszer jön létre közös sztenderdekkel, amely a maga során a tudományos sztenderdizáció természetét is befolyásolja. Hiszen ezeket a változásokat megelőzően akár ugyanazon a felekezeten belül is nagyon eltérő iskoláztatási mércék és tartalmak állhattak elő már csak annak függvényében is, hogy milyen összetételű volt a tanári kar, s milyen helyi oktatási és felekezeti hagyományok domináltak. Egyáltalán magának a tanárságnak a szerepe és szerkezete alapjaiban különbözik: a modern tanári hivatás megjelenése előtt nagyon eltérő képzettség folytán kerülhet valaki ilyen szocializációs szerepbe az oktatásnak akár ugyanazon a szintjén, s távolról sincsen egyetlen közös mérvadó sztenderdizációs kritériuma annak, hogy ki működhet tanárként. Magyar vonatkozásban épp ezért fontos annak a kutatása az irodalom történetében is, hogy a modern tanári hivatás hogyan jelenik meg. A Pesti Egyetemen a Tanárvizsgáló Bizottság 1862-es megalakulása kétségkívül mérvadó határkő a hivatás kimunkálásában. Noha még néhány évtizedig nem ez az intézmény az egyetlen, amely a tanárság művelésére feljogosít, de ilyen szerepre aspirál, s ez a tanári hivatáshoz kapcsolt Bölcsészkar szerepét is átrendezi a Pesti Egyetemen. A (pesti, majd kolozsvári) Bölcsészkarnak ez, az iskolafenntartó helyi közösségek és felekezetek által többször is igen hevesen vitatott és megvétózott szerepe érzékletesen jelzi, hogy a tanári foglalkozás létrejötte nehezen mondható egyenes vonalú folyamatnak, s a modernizálódó államhoz fűződő társadalmi viszony árnyalatait is kirajzolja. Mindezen túlmenően a Tanárvizsgáló Bizottság (majd tanárképző) létrejötte roppant fontos, hiszen annak a folyamatnak a része, amelyben – az oktatás modern kori hivatásosodásának izgalmas példájaként – az állam szabályozni és egyben garantálni kívánta a tanárság szakmai ismérveit, egységesítve ezáltal a tanári munkával szembeni elvárásokat, a képesítés megszerzésének módját, egyben kodifikálva a képzésben részt vevők és az abból távozók tudásszintjét, ismereteinek jellegét.21


A magyartanárság – mint az irodalom közvetítésének és az irodalmi szocializáció egyik fontos hivatásának – kimunkálása minden korábbinál nagyobb erővel és új szerkezetben közvetíti tehát az irodalmi értékeket. Épp ezért lehet beszédes a modern irodalmi kánon szerkezetét illetően, hogy ez az oktatásban végbemenő váltás milyen irodalmi tartalmakat, mely szerzőknek és műveknek milyen szemléletét hordozta és milyen elbeszélésekbe ágyazta őket.22 Nagy és fontos kérdés ugyanis, hogy az új hivatásnak és az őt körülvevő oktatási rendszer elveinek, intézményeinek mekkora szerepe volt a historia litteraria elveinek átalakulásában, a modern narratív irodalomtörténet megjelenésében. Az irodalmi hivatásosodás vizsgálatának ugyanígy alapvető problémája lehet, hogy a magyartanárságnak és egyáltalán az oktatási rendszer intézményeinek és szocializációs szerepének elemzése miben és mennyiben vihet közel az irodalmi szövegek és szerzőik szereplehetőségeinek, mozgásterének, státusának megértéséhez. Hiszen a modernizáció e fontos átrendeződései nélkül vajmi kevéssé (vagy nagyon másként) érthető például az ún. klasszikusok irodalmi kánonjának kialakulása, terjedése, domesztikációja.


Az, hogy a hivatásosodó irodalom gyakorlatilag a teljes lakosság társadalmi szocializációjának részévé vált az oktatás révén, s ezáltal központi státusra tett szert (vagy legalábbis ilyenre aspirált) a 19–20. századi magyar műveltségben, több intézmény és folyamat felől magyarázható, s ezek egyike az iskoláztatás mikéntje. Ha csak azt figyeljük, hogy az 1860-as átalakulás éveitől fogva mennyire hosszú ideig része volt az általános (tehát nem csak a magyartanári) képzésnek a magyar irodalomnak nevezett diszciplína, s hogy – számos más modern diszciplínával ellentétben – kezdettől fogva beépült több szinten is az oktatás normatív tudásanyagába, akkor kézzelfoghatóbbá válik az oktatás intézményi átrendeződése az irodalom történetét kutatók számára is. Hiszen számos válasszal kecsegtetnek ezek az összefüggések olyan kérdések esetében is, amelyeket még nem eléggé hangsúlyosan tett fel a magyar irodalomtörténet. A kultusztörténeti kutatások talán egyik legritkábban feltett kérdését adhatja ez az összefüggés: tudniillik hogy miért épp a 19. század közepén jönnek/jöhetnek létre az írókat a nemzetépítés központi szereplőjévé stilizáló kultuszünnepségek vagy épp a modern sztárosodás különböző formái?23 De ugyanígy az oktatás professzionalizálódása mentén pontos válaszok adhatók az irodalmi specializáció számos formájának megjelenésére: például arra a generációs váltásra, ahogyan az 1880-as évek pesti szemináriumaiban (köztük a modern filológiai szemináriumban) az első olyan irodalomtörténészi generáció kitermel(őd)ésének lehetünk tanúi, amelynek esetében a szakképzettségen alapuló irodalomtörténészi tudás (s ilyenként az azonos hivatáshoz való tartozás öntudata) jelentkezhetett generációs kohéziós erőként. Ez az új értelmiségi hullám az irodalomtörténetben kétségkívül nagyon szubtilisan, de hatékonyan újraértelmezte az irodalmi tudományosság reprodukciós mechanizmusait.24 A klaszterként jelentkező szemináriumi elitcsoportok új értelmet adtak a tanítványságnak: a tudás szaktudásként, a szaktudás pedig egy képzési folyamatban elsajátítottan jelenhetett meg. Sőt a szaktudás reprodukálása és szakosítása, mélyítése csoportos reprodukciós mechanizmussá vált. Mindez komoly kihívás elé állította azokat az elképzeléseket, amelyek az irodalom történetét az egyéni inventivitás megtanulhatatlan, megtaníthatatlan, átadhatatlan (vagy nem átadandó) terepeként szemlélték. Az irodalomtörténészi szakmát is újraszituálta, szakmává tette a szó történeti szociológiai értelmében a rekrutációnak ez a teljesen új formája, amit első lépésben a tanárképzés, másodikban pedig a szemináriumok működése (a későbbiekben pedig az Eötvös-kollégium tevékenysége) jelentett.25


De az irodalomnak az oktatás reformjai révén is megváltoztatott nagyságrendű és minőségű terjedése nemcsak új státussal ruházta fel a szakmaként szerveződő irodalom résztvevőit, hanem olyan dilemmák sorát is generálta, amely épp a nagyságrendileg megváltozott befogadóközönségéből fakadt. Hiszen az olvasni és írni tudás nagyságrendi növekedése egyben az írás és az olvasás szubverzív erejét is megnövelte: s efelől nem véletlen, hogy az írás és az olvasás mikéntjéhez kapcsolódó tűnődések (például az, hogy olvasnak-e a polgárok, mit olvas a „nemzet”, jól olvas-e vagy félreért, stb.) szerves módon ekkortájt lesznek részei, mintegy strukturális problémái az irodalmi rendszernek.26


 


Piacosodás és irodalmi hivatásosodás


Kétségkívül a kulturális javaknak a hivatásosodás előtt is nemegyszer volt piaci értéke, de arra, hogy az irodalom piaci logika szerint kezdjen el működni, egészen a hivatásos irodalmi szerepek megjelenéséig kellett várni.27 Az irodalom és a művészetek tehát értelmezhetők gazdaságilag, hiszen történetileg is érvényes rájuk a szűkösség elve,28 csak épp a hivatásosodás előtt és után nagyon másként működik mindez. A gazdasági csereviszony paradigmatikussá válása az irodalmi kapcsolatokban ugyanis nemcsak lehetővé tette a szakmai identitás működését, hanem maga is a szakmai identitás mérvadóvá válásától vált értelmezhetővé. Akkortól kezdve ugyanis, amikor az irodalmi műalkotásért kért anyagi ellenérték már nem szégyen, és az alkotás anyagi ellenértékét társadalmi konszenzus kezdi övezni, olyan életpályák tervezhetők az irodalmi életben (még ha ezek sokáig részben csak aspirációk maradnak is), amelyek az irodalom hivatásként/szakmaként való működésén alapulnak.


Az irodalmi piac kialakulása és ezzel összefüggésben az irodalomnak foglalkozásként való tételezése társadalomtörténetileg nehezen kutatható függetlenül a modern munkaszemlélet kialakulásától és formáitól: a munka és idő új összefüggésének a létrejöttétől, a munka- és szabadidő elkülönülésétől, a munkahelyre alapozott életpályák megjelenésétől, az időszakos vagy huzamos munkaképtelenség (s az ehhez kapcsolódó munkanélküliség és nyugdíj) feltalálásától. A kockázat, a tőke szótárának megjelenése az irodalmi alkotás gazdaságtanában vagy az idő újfajta konceptualizálása az irodalmi életben (például a határidő logikájának, az újdonságokra kiélezett műfajoknak és lapoknak a megjelenése) csupán egy-egy iránya annak a kutatásnak, amely a modern irodalmi szakma feltalálását érintheti.


Az irodalmi hivatásosodást azonban alapvetően nemcsak a piacosodás ténye foglalkoztathatja, hanem éppen eltérő kulturális mechanizmusai, logikái, szótárai s ezekhez kapcsolódóan az irodalom eltérő szemléletei. Például az 1840–1860-as évek irodalmi piacának kutatása azért lehet különösen érdekfeszítő, mivel egymás mellett a piacosodásnak nagyon eltérő stratégiái működnek, s ez épp az egy időben egyszerre létező kulturális logikák összefonódó mechanizmusait rajzolhatja ki. Egyrészt jelen van még mindig a vásárokhoz kapcsolódó irodalmi piac29 (amikor az egyes munkák megjelenését ezek időpontjához igazítják), de nem tűnt el a személyes preskripció rendszere sem (amelyre egyre több alkotó panaszkodik jelentőségteljesen), és már egy egyre személytelenebb formája is működik a piacnak, amely a közvetítés számtalan mechanizmusán (kiadó, könyvárusok) keresztül érvényesül. Nagyon nem mindegy tehát, hogy épp valamely alkotó jelenléte a korabeli kulturális piacon milyen piaci mechanizmusokba ágyazva és melyeknek a környezetében történik, hiszen nagyon eltérő logikákat és kanonizációs folyamatokat mutathat meg. Vagy ott van ugyanennek az időszaknak a szerzői és művészi jogról folytatott, egyre erősebb, de a végleges jogi kodifikációt csupán évtizedek múlva elnyerő diskurzusa. A szerzői jognak e részben szokásjogi érvényesülése egy nagyon sajátos piaci logikát mutat: eszerint ugyanis ugyan az irodalmi piac létét az alkotók örömtelinek találták, de a piaci mechanizmusok teljesen korlátlan érvényesülése félelemmel töltötte el őket. Nem elég tehát azt mondani erre az időszakra, hogy a modern irodalmi és kulturális piac ekkor jött létre, hanem azt is látnunk kell, hogy ennek az egyik legfontosabb logikája egy markánsan protekcionista elv volt, amely – paradox módon – a kultúra piacként való működésétől való modern tartózkodást is jelezte (összhangban egyébként a korszak olyan más, protekcionista gazdasági logikáival, mint amely a Védegyletet is létrehozza ekkortájt).30


Az irodalmi piac különféle logikáinak társadalomtörténete azért is különösen fontos a hivatásosodás szempontjából, mivel a modern szerzőség kialakulásának intézményrendszerét ezeknek a környezetében lehet társadalomtörténetileg meggyőzően vizsgálni. Innen látható igazából, hogy az a változás, amelynek nyomán episztémévé válik szerzőt rendelni a műalkotásokhoz, s a szerző nélküli műalkotás jelentést hordozó kivétellé válik, hány és mennyiféle jogi, gazdasági stb. folyamatba és intézménybe ágyazódik bele az irodalmi hivatásosodásban.31 Ebben az összefüggésben elég csak a magyar jog területére gondolnunk, ahol a 19. század folyamán nemcsak kimunkálódott, hanem önálló szakterületté vált a szerzői és művészeti jognak a komoly és érdekfeszítő rendszere, amelybe a korabeliek belehorgonyozták a szerzőség új, modern képzetét is: mindenekelőtt azt a visszafelé, korábbi korszakok irányába is gyorsan érvényesített elvet, hogy nincsen műalkotás szerző nélkül, a műalkotáshoz egyetlen szerző tartozhat, s ez a viszony társadalmi felelősségek sorával is jár.


Az irodalmi hivatásosodás összefüggésében a piacosodás nemcsak a kulturális piac történeti mechanizmusainak a kutatását jelenti, hanem egyben életmódkutatásokat is. Az irodalom foglalkozásszerű művelésére alapozott életpályák megjelenése ugyanis az életmódbeli értékek, aspirációk és stratégiák átalakulásában is megmutatkozott.32 Csupán egyetlen példát hozva arra, hogy ezek a hivatásosodáskutatásban mennyire szorosan összefügghetnek a hivatásosodásnak más, nem az életmódot érintő ügyeivel: nyitott probléma, hogy az alkotásából és munkájából megélő s magára néha vállalkozóként tekintő irodalmár megjelenése nem függött-e össze egy olyan irodalmi értelmiségi szerep és alkotásmód megjelenésével, amely az irodalom autonómiáját vagy az alkotó függetlenségét hangsúlyozta.


Egy ilyen összefüggés viszont az irodalmi hivatásosodás kutatását már egy másik nagyon fontos részterületre, az irodalom- és értelmiségtörténet határterületére vezeti át. Ez már azért sem hanyagolható el, mivel épp a hivatáscsoportok megjelenése, a szakmai identitás kanonizációja mentén szokás elképzelni az értelmiség mint modern, önálló hivatástudattal rendelkező csoport létrejöttét s ezzel egyben a rendi típusú közösségképződés átalakulását.33 Ez nemcsak kvantitatív természetű probléma. A hivatásosodás előtt a közéletben való részvétel rendi kötelezettség és privilégium; a hivatásosodás folytán (az új mobilitási esélyek) révén maga a közéletben való részvétel nemcsak megnyílik a különféle társadalmi csoportok előtt, hanem egyben önálló szakmai identitás alapjává is válik az állami bürokrácia intézményeiben való hivatalvállalástól kezdve egészen a hivatásos politikus szerepköréig. Épp ezeknek a változásoknak a folytán az irodalomnak olyan tekintélyes hagyományai kerülnek új helyzetbe és szerepekbe, amelyek korábban a nyilvánossággal foglalatoskodtak. Elég csak a politikai beszéd és költészet nagy hagyományainak és műfajainak státusváltására gondolni. Ráadásul a modern polgári nyilvánosság szerkezetének kialakulásával az irodalmi értelmiségi szerepkörök épp az ebben való részvétel, illetve az ettől való távolságtartás ideáljai mentén szerveződtek markánsan. Épp ezért fontos figyelni az értelmiségtörténetnek arra az irányára, amely a hivatásos irodalmi értelmiség szereplehetőségeit vizsgálja a polgári nyilvánosság kialakulása mentén a szaktudósi szereptől egészen a közéleti szerepvállalást az irodalmi szövegek és az írói szerep részeként értőkig, fontos és elengedhetetlen része az írói hivatás történeti kutatásának. Hiszen – példának okáért – mennyire nehezen volna érthető tágabb összefüggéseiben a naturalizmusnak az a vonulata, amely az irodalmárt a társadalmi igazságosság letéteményeseként képzeli el (olyanként, aki ennek érvényesítése érdekében akár nemzetével is képes szembefordulni), a jó irodalmi szöveget pedig társadalmi állásfoglalásként láttatja. Az irodalmi szövegnek ez a szerepe és használata a modernségben kétségkívül csak a modernség irodalami értelmiségi szereplehetőségeihez képest értelmezhető, az utóbbiakat pedig nehezen lehet érteni a modern irodalmár szerep társadalomtörténetén kívülről.34


 


Az irodalmi hivatásosodás kutatásának ezek az irányai az utóbbi két-három évszázad magyar irodalmának és társadalmának nem mindenik, de kétségkívül elég sok összefüggését tehetik újra élénk eszmecsere tárgyává. Mindenekelőtt az irodalmi szakma természetét, mechanizmusait, működési módozatait. Az irodalmi hivatásosodás vizsgálata innen nézve az irodalomtörténetnek egy olyan kérdésfelvetésévé válhat, ahol jó esetben maga az irodalomtörténet, annak működése válik nyugtalanító problémává: mintegy jótékony tükörként, reflexióra késztető folyamatként egyszerre beszél az irodalom történetéről és arról, hogy hogyan is jött és jön létre ez a történet.


 


JEGYZETEK


E módszertani eszmefuttatás egy olyan, jóval hosszabb gondolatmenet összefoglalása, amely lezárás előtt álló, Gyulai Pál munkássága és a magyar irodalom hivatásosodása munkacímet viselő monográfiám módszertani összegzése is egyben. A tanulmány az MTA Bolyai János posztdoktori ösztöndíjának támogatásával íródott.


1. Hazánk, 1847. július 4. II. évf. 1. sz.


2. A téma gazdag és szerteágazó szakirodalmából erre az összefüggésre l. Burchardt, Lothar: Professionalisierung oder Berufkonstruktion? Das Beispiel des Chemikers im wilhelminischen Deutschland. In: Professionalisierung in historischer Perspektive. Geschichte und Gesellschaft. Hrsg. Wehler, Hans-Ulrich: Geschichte und Gesellschaft. 1980. VI. Jahrgang, Heft 3. Göttingen, 326–348; Professions in Theory and History. Rethinking the Study of Professions. Eds. Burrage, Michael– Torstendahl, Rolf. London, 1990; German Professions 1800-1950. Eds. Cocks, Geoffrey – Jarausch, H. Konrad. Oxford – New York, 1990; Professionen in modernen Osteuropa / Professions in Modern Eastern Europe. Hrsg. McClelland, Charles – Siegrist, Merl – Hannes, Stephan. Berlin, 1995; Perkin, Harold: The Rise of the Professional Society. England since 1880. Routledge, London and New York, 1990 (2.); Perkin, Harold: The Third Revolution. Professional Elites in the Modern World. London – New York, 1996; Rüschermeyer, Dietrich: Professionalisierung. Theoretische Probleme für die verglei-chende Geschichtforschung. In: Wehler: i. m. 311–325. Az irodalmat vagy a művészeteket érintő kutatásokból ilyen szempontból l. Segeberg, Harro: Vom Wert der Arbeit. Zur literarischen Konstitution des Wertkomplexes. „Arbeit” in der deutschen Literatur (1770–1930). Dokumentation einer interdisziplin√ären Tagung. Max Niemayer Verlag, Tübingen, 1991.


3. Mivel ennek a módszertani írásnak a célja elsősorban a kutatás lehetséges irányainak és miértjeinek a vázolása a magyar irodalom történetében, elhagytam az eredetileg keretként szolgáló tanulmány számos, a nyugati kutatás irányzataira utaló részét.


4. A tudományosság metaforáját a különféle új diszciplínák nagyon gyakran eltérő jelentésben és összefüggésben használták, s épp ezért érdemes a használat pragmatikájára különös figyelmet fordítani, hiszen árulkodó a különféle tudományos aspirációk szempontjából. Például az 1890-es évek körüli és utáni német történetírásban a die Wissenschaft terminus nagyon gyakran annak a hangsúlyozására került elő, hogy a történettudomány a tanulás humanista és filozófiai jellegű ága, s kevésbé „pusztán” szaktudomány. Az utóbbi esetet igen gyakran jelölték a naturwissentschaftlich, illetve a positivistisch terminussal. (L. erre Fritz K. Ringer: The Decline of the German Mandarins. The German Academic Community, 1890-1933. Harvard U. P., Cambridge Mass., 1969. 102–103.) A francia történettudományos vizsgálatokban ugyanekkortájt a la science (historique) terminust arra használták, hogy a szaktudósi habitus és a humanista hagyományok között tegyenek még élesebb különbséget, s magukat a természettudományos aspirációkhoz sorolják be. Ez különösen akkor volt nagyon gyakori, amikor (szak)tudományuk eljárásairól, szabályairól, a szakmai profizmus és dilettantizmus közti különbségről beszéltek. (Vö. Keylor R. William: Academy and Community. The Foundations of the French Historical Profession. Harvard U. P., Cambridge, 1975. 10.)


5. Ezeknek a diszciplináris vitáknak egyik emblematikus pontja a 19. században az Új Magyar Múzeum hasábjain zajló ún. tudományosság-vita a tudományok státusáról, de korábbról és későbbről egyaránt találni ilyen jellegű, az irodalom természetét ebből a szempontból (is) firtató mérvadó eszmecseréket. A tudományosság-vitát ebből a perspektívából elemeztem: Tudományfogalmak versengése: 19. századi viták, Korunk 2003. 3. 38–45. A tudománynak a művészetekhez való kapcsolódásáról és eljárásairól komoly irodalom alakult ki az utóbbi időszakban, mintegy újragondolásaként is a hivatásosodás nyomán létrehozott tudományos taxonómiáknak. A történettudományon belüli, ilyen jellegű kérdésfelvetéseket reprezentatív módon összefoglalja magyarul: Tudomány és művészet között. Szerk. Kisantal Tamás. L’Harmattan – Atelier, Bp., 2003.


6. Az utóbbi kialakulását mintaszerűen és nagy meggyőző erővel vizsgálta Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet. Akadémiai – Universitas, Bp., 2004. Az irodalmi hivatás nemzetiesítése, illetve bekapcsolása a nemzetépítési folyamatokba az utóbbi időszakban meggyőző és érdekfeszítő irodalmat eredményezett: Szajbély Mihály: A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után. Universitas, Bp., 2005; S. Varga Pál: A nemzeti költészet csarnokai. A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban. Balassi, Bp., 2005.


7. L. erre Pierre Bourdieu: Les Règles de l’art: genèse et structure du champ littéraire. Seuil, Paris, 1992.


8. A kritika hivatásosodásáról az 1850–1860-as években l. tanulmányomat: Kritikaképzetek pragmatikája az 1850-es években. In: Nyelvek, szövegek, identitások. Szerk. T. Szabó Levente. Kriterion, Kvár, 2003. 175–190. (RODOSZ-tanulmányok. Irodalomtudomány és nyelvészet 2002)


9. A kritika különféle formáinak kialakulásáról a 19. század közepén s a modellválasztás mechanizmusairól l. T. Szabó: i. m. A színibírálat átalakulását és a színházi szaklapok megjelenését ebből a szempontból elemezte Kinczel Ágnes: Egressy Gábor Magyar Színházi Lapja és a színházi hivatásosodás. Szakdolgozat, témavezető T. Szabó Levente. Babeş–Bolyai Tudományegyetem, 2007.


10. Ilyen perspektívából elemeztem korábban a modern irodalmi filológiai eszmények és a filológiai segédtudományok létrejöttét Gyulai Pál Madách-kiadása kapcsán: Gyulai Pál Madách-kiadása: a diakrón filológia mint értelmező jellegű diszciplína. In: A kolozsvári Magyar Irodalomtudományi Tanszék első házikonferenciájának előadásai. Szerk. Berszán István. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kvár, 2003.


11. A kérdésnek ezt a vetületét vizsgáltam: Milyen nyelven beszél az irodalom tudománya? Az irodalmi hivatásosodás nyelvi következményei a 19. század közepén. In: Nyelvek és nyelvváltozatok. Köszöntő kötet Péntek János tiszteletére. Szerk. Benő Attila – Fazakas Emese – Szilágyi N. Sándor. II. kötet, Kvár, 2007. 299–316. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 4.)


12. Ez a típusú attitűd és diskurzus tette lehetővé, illetve jelentésessé a későbbiekben a szűk szakmai kereteket tagadó tudományos vállalkozások és az ehhez kapcoslódó szakmai újítás eszményének a megjelenését, de hasonlóképpen értelmezhető a művészet különféle ágainak elválasztottságát tagadó mozgás már az irodalmi és művészeti hivatásosodás kezdeteitől.


13. A szaknyelveket igazán tágan és árnyaltan szerencsés itt érteni, hiszen a(z irodalom)tudományos szaknyelvek előnyeiről és hátrányairól szóló diskurzushoz komolyan hasonlít az, amely a (szép)irodalom „elvont”, „érthetetlen”, „bonyolult”, „közvetíthetetlen” nyelvéről kezd szólni a szépirodalom hivatásosodásának folyományaként, s amely aztán az elit vs. populáris modern tagoltságába és dilemmáiba íródik bele. A nyelv ilyen módszertannal dolgozó – a szaknyelvek társadalomtörténete számára termékeny modellként működtethető – társadalomtörténetére l. Peter Burke – Roy Porter (eds.): The Social History of Language. Cambridge U. P., 1987. (Cambridge Studies in Oral and Literate Culture); Peter Burke – Roy Porter: Language, Self and Society: A Social History of Language. Polity Press, Cambridge, 1991; Peter Burke – Roy Porter: Languages and Jargons: Contributions to a Social History of the Language. Polity Press, Cambridge, 1995.


14. Gyulai Pál életműve mentén értelmeztem ezeket a kérdéseket PhD-értekezésemben: Gyulai Pál kritikai normái. A magyar irodalmi mező 19. század középi létrehozása. Doktori értekezés, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, 2003.


15. A kérdésnek ezt a történeti vetületét módszertanilag is megvilágította Hász-Fehér Katalin: Elkülönülő és közösségi irodalmi programok a 19. század első felében. Fáy András irodalomtörténeti helye. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000. (Csokonai Könyvtár 21.)


16. Hasonló jellegű elemzést végzett az utóbbi időszakban Szajbély: i. m.


17. Az irodalom társadalmi használatainak egyik fontos intézményi vetületét értelmező hasonló vizsgálatok nagyon nehezen nélkülözhetik az intézmények társadalomtörténetére vonatkozó vizsgálatoknak az eredményeit. Az utóbbi időszakból a 19. század első felére vonatkozóan fontos, ilyen természetű vizsgálat, amely az eltérő jellegű szakmai szervezeteket is számba veszi és értelmezi a többi egyesület kontextusában: Tóth Árpád: Önszerveződő polgárok – a pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban. L’Harmattan, Bp., 2005.


18. Ilyen értelemben elemzi a Történelmi Társaság létrejöttét Hites Sándor: Hozzáértés, köztudalom, dilettantizmus: történetírás a 19. században. In: Uő: A múltnak kútja. Tanulmányok a történelmi
elbeszélések köréből. József Attila Kör – Ulpius-ház Könyvkiadó, Bp., 2004. 187–206. (JAK-fü-
zetek 133.)


19. Ilyen összefüggésben tekintettem a pletyka műfajára és az informalitás szerepére egy szinkron vizsgálatban: Egy tárgy nemzetiesítési kísérlete – stratégiák, kontextusok és határok egy értelemadási folyamatban. Regio 2007. 1. 133–152.


20. Erről részletesen írok a Gyulai Pál és a Magyar Írók Segélyegylete történetének kapcsolatait új levéltári források alapján feldolgozó tanulmányomban: Az irodalmi hivatásosodás és az írói szolidaritás új formái a 19. század közepén: a Magyar Írók Segélyegyletének megalapítása. Irodalomtörténet, megjelenés előtt.


21. A kérdést legutóbb részletezően, európai léptékkel mérve és a hivatásos tanárság létrejötte szempontjából is összefoglalóan tárgyalta: A History of the University in Europe. III. Universities in the Nineteenth and Early Twentieth Centuries (1800–1945). Ed. Walter Rüegg. Cambridge U. P., Cambridge, 2005. A felsőoktatásnak a hivatásértelmiség kialakulásában játszott szerepét mintaszerűen elemzi Rudolf Stichweh: Wissenschaft, Universit√ät, Professionen. Soziologische Analysen. Suhrkamp, Frankfurt am Mein1994. (Taschenbuch Wissenschaft 1146.)


22. A magam vizsgálata ebben a kérdéskörben: A magyartanárság születése. Gyulai Pál egyetemi tanársága és a magyar irodalomtörténeti képzés hivatásosodása. Irodalomtörténeti Közlemények 2006. 6. 677–702.


23. Az 1850-es évek magyar irodalmában a sztárosodás jelenségeit értelmezte Dénes Réka: Az informalitás irodalmi státusa és funkciói az 1850-es évek magyar irodalmában. Babeş–Bolyai Tudományegyetem. A szakdolgozat szakmai irányítója T. Szabó Levente. Kvár, 2007.


24. Nem elszórt esetekről, illetve a magyar irodalomtörténet későbbi alakulásának fényében kevésbé számottevő figurákról van szó. Épp ellenkezőleg, olyanokról, akik nagymértékben meghatározták és máig hatóan befolyásolják közvetlen vagy közvetett irodalomtörténeti tudásunkat és módszereinket, legyen szó akár Horváth Jánosról, Császár Ernőről, Lehr Andorról, Gulyás Pálról, Gombocz Zoltánról vagy épp Baumgartenről.


25. Az Eötvös-kollégium összefüggésében Karády Viktor adott ilyen temrészetű úttörő értelmezést: Az Eötvös-kollégium és az École Normale Superieure 1900 táján. Összehasonlító tanulmány egy szakértelmiségi elit képzéséről. In: Uő: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867–1945). Történeti-szociológiai tanulmányok. Replika Kör, Bp., 1997. (Replika Könyvek 3.) A századvégi irodalomtudományos elitképzés logikájára és intézményeire a Pesti Egyetemen l. T. Szabó: A magyartanárság…


26. Erre l. Szajbély: i. m.


27. Erre l. például Niels Werber: Die Wirtschaft als Umwelt der Literatur. In: Beobachtungen der Literatur. Aspekte einer polykontextualen Literaturwissenschaft. Hrsg. Gerhard Plumpe – Niels Werber: Westdeutscher Verlag, Opladen, 1995. 183–216.


28. A kultúra-gazdaságtan alapvető munkái erre az előfeltevésre épülnek; magyar nyelven az irányzat összefoglalóját adja: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok. Szerk. Daubner Katalin – Horváth Sándor – Petró Katalin. Aula, Bp., 2002. A szakterület nemzetközi irodalmáról jó áttekintést ad Ruth Towse (ed.): Cultural Economics: The Arts, the Heritage and the Media Industries. Vol. I–II. Edward Elgar, Chellenham, 1997. Kitűnő esettanulmány e módszertani keretben Montias, J. M.: Artists and Artisans in Delft: A Socio-Economic Study of the Seventeenth Century. Princeton U. P., 1982.


29. Erre legújabban l. Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790–1867). Pest Megye Monográfia Közalapítvány, Bp., 2002.


30. A szerzői jog társadalomtörténetéről l. Völgyesi Orsolya: Egy siker kudarca. Kuthy Lajos pályafutása. Argumentum, Bp., 2007. 24–31. Saját elemzésem a kérdéskörben: „Mi van egy névben?” A szerzői név modern értelemben vett jelentéstartalmainak kanonizációja. In: Új narratívák (?). Fiatal kutatók tanulmányai az irodalom- és társtudományok köréből. Szerk. T. Szabó Levente – Virginás Andrea, Kriterion, Kvár, 132–150. (RODOSZ-tanulmányok 2003.)


31. Hasonló szemléletű vizsgálatra ismert társadalomtörténeti példa Heinrich Bosse: Authorschaft ist Werkehrrschaft. Über die Entstehung des Urheberrechst aus dem Geist der Goethezeit. Schöningh, Paderborn, 1981. A jelenséget a Kármán-életmű darabjainak szerzőt tulajdonító folyamatokon keresztül elemezte Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1998. A Fanni hagyományai kanonizációjában a 19. század közepén végbemenő folyamatokat ebből a perspektívából elemeztem: „Hogy a nemzet magára ismerjen benne” (Gyulai Pál kritikai normarendszere és a nemzeti nagyelbeszélések). Sudia Litteraria, tom. XXXVIII. Debrecen, 2000. 172–177.


32. Az utóbbi időszak irodalomtudományos terméséből fontos életmódvizsgálat ebből a perspektívából tekintve Szilágyi Márton: Lisznyai Kálmán. Egy 19. századi írói életpálya társadalomtörténeti tanulságai. Argumentum, Bp., 2001. 


33. Magyar tekintetben ilyen vizsgálatokra példa János Mazsu: The Social History of the Hungarian Intelligentsia 1825-1914. Irvington-On-Hudson, New York, 1997. (East European Monographs)


34. A folyamatot Mikszáth-monográfiám egyik fejezetében részletesen is vázoltam Mikszáth Kálmán politikai szerepvállalása és írásai kapcsán: Mikszáth politikáról szóló szövegei és egy új értelmiségi szerepkör körvonalai. In: Mikszáth, a kételkedő modern. Történelmi és társadalmi reprezentációk Mikszáth Kálmán prózapoétikájában. L’Harmattan – Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Bp., 2007. 59–94. (Ligatura 3.) A kérdés nyugati szakirodalmából l. Christophe Charle: Naissance des „intellectuels”: 1880-1900. Minuit, Paris, 1990; Jeremy Jennings – Anthony Kemp-Welch (eds.): Intellectuals in Politics. From the Dreyfus Affair to Salman Rushdie. Routledge, London – New York, 1997.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal