HU  |   RO  

Korunk 2009 November

Új magyar irodalmi nemzetépítés?


T. Szabó Levente

 


Négy fogódzó a Wass Albert-kultusz mechanizmusainak értéséhez

 

A magyar irodalomtudományban és irodalomtörténetben jellegzetesen történelmi (és kevésbé kortárs) jelenségként kanonizálódott az irodalmi nacionalizmus története. Úgy volt szokás rátekinteni, mint amely a felvilágosodástól a második világháborúig igen nagy hatású, eszmetörténetileg a modern európai nemzetépítések sorába tagolható szöveg- és jelenségcsoportot eredményezett, egy sor, máig bevett és ritkán megkérdőjelezett irodalomértési mechanizmussal és irodalmi hierarchiával. Wass Albert szövegeinek az utóbbi két évtizedben egyre nagyobb méreteket öltő kultusza, az életmű bekapcsolása egy sor nemzetépítő diszkurzív folyamatba egyre inkább arra kényszeríti az irodalomértést, hogy számottevő kortárs jelenségként tekintsen rá és nézzen szembe működésével. Milyen mechanizmusokat árul el vajon e siker és a róla való beszéd a magyar irodalom helyzetéről, felhasználói közegeiről? Mit látnak ebben az életműben azok, akik értékelik, fontosnak, érdekes szövegcsoportnak tartják? S nem utolsósorban mit árul el az irodalom megújuló szerepéről az eltérő kortárs nemzetépítési logikákban az, ahogyan a Wass-szövegeket olvassák, kommentálják különböző értelmezői közösségek? Négy mechanizmust ajánlok és járok körül mindezeknek az értéséhez és a nemzetépítési logikák érvényesülésének átlátásához.1

 

Az alternativitás mechanizmusa: ellenzékiség, szókimondás, szubverzivitás

Wass Albert az utóbbi két évtizedben bekövetkezett nagy léptékű kanonizációjában igen fontos szerepet játszott annak hangoztatása, hogy személyében és életműve folytán valamiféle alternatív kulturális érték kerülne újra be a magyar kultúra körforgásába. A számára alapított és adományozott alternatív Kossuth-díj csak egyike azoknak a helyzeteknek, amelyben az életmű alternativitása kihangsúlyozódott. De ezen túlmenően maguknak a „hivatalos”, „bevett” szakmai csatornáknak és információs közegeknek a hitelvesztése igen gyakran érve és része azoknak a mechanizmusoknak, amelyek Wasst és az alternativitás képzetét összekapcsolják. Ennek a retorikai mechanizmusnak a következményeként alakulhattak ki ugyanezt a képzetet magukénak vindikáló intézmények, illetve az életmű magától értetődően tagozódott bele egy sor olyan intézménybe, amely magát alternatív kultúraszemléletként ajánlja. Ezek szinte kivétel nélkül a nemzetépítést alternatív politikai és kulturális szemléletként meghatározó intézmények, amelyek a legtöbb esetben nem nemzetszemléleteket állítanak egymással szembe, hanem önnön (gyakran heterogén és reflektálatlan) nemzetszemléletüket minden más kulturális jelenséghez és szemlélethez képest alternatívként és ellenzékben levőként definiálják. Ebbe a gyakran forradalmi logikára járó és ilyen természetű szótárral élő alternativitásba épült bele Wass életműve (és esetenként lett jól használható felhajtóereje). Ugyanez a mechanizmus, amely nemcsak a szerző teljesítményét kínálja mindenhez képest alternatív nemzetszemléletként, hanem annak megértésére is hasonló természetű intézményeket ajánl. Például Wass hungarista kötődései „igazi” történetének megértésére egy sor forrás nem a wikipédia nevű hálózati lexikont ajánlja, hanem az annak alternatívájaként kitalált és működtetett metapédiát (http://hu.metapedia.org/wiki/Wass_Albert,_a_hungarista) (tegyük hozzá, helyesírási és nyelvhelyességi hibáktól tarkítottan és felfűtött személyességgel). Ez utóbbi, igen slendrián módon kimunkált online enciklopédia önmeghatározása szerint ugyanis „vállaltan nemzeti érzelmű (elsősorban a magyar, de bármilyen más, hazán és népen alapuló, azaz talaj- és honképes nemzet érdekeit képviselve) elektronikus lexikon a kultúra, művészetek, tudományok és politika témakörében. [...] olyan témákkal foglalkozik, amelyeket másutt elhallgatnak vagy tiltanak, azaz melyek kívül esnek a szokásos fővonalbeli lexikonok témáiból. [...] metapolitikai célja, hogy befolyásolja a fővonalbeli vitát, kultúrát és történelemszemléletet.” A felvállaltan hungarista és antiszemita oldal, amely nyíltan reklámoz más betiltott internetes oldalakat és mozgalmakat, olyan helyzetbe hozza Wass életművét, hogy az „a másutt elhallgatott és tiltott” tartalmak közegében valamiféle homogén és rejtett fővonal ellenében nyer értéket.

Az így felfogott alternativitás egyik paradoxona, hogy meghosszabbít és továbbra is érvényesnek láttat egy, korábban nemcsak Wass, de általában a nyugati emigráció íróival szemben kétségkívül működő hatalmi helyzetet, és ennek a mintáit vetíti rá az életműre akár visszamenőleg is. Jó példái ennek a Wass antikommunizmusának következményeit illető kétértelmű megjegyzések: máig sem sikerült meggyőző erővel bizonyítani, hogy kommunistaellenes megjegyzéseinek következménye is volt, s innen nézve a hasonló, a szerző által felerősített vélekedések inkább abbéli igyekezetre mutatnak, hogy az életművet visszamenőleg az antikommunista emigráció és ellenállás irodalmába is be lehessen sorolni. De ugyanilyen természetű annak az akár implicit sugalmazása is, hogy Wass 1989 előtti elhallgatásával analóg lenne, vagy az előbbi meghosszabbításaként lehetne értelmezni a máig nyúló szakmai hallgatást vagy bíráló megjegyzéseket munkáiról, műveinek értékéről: ez az előfeltevés ugyanis ugyanolyan szerkezetűnek, ugyanolyan hatalmi mechanizmusokon nyugvónak láttatja az 1990-es évek utáni magyar irodalmi életet, mint a korábbit, s Wassnak ehhez képest szánja a „kívülálló mártír” kultikus szerepkörét.

Több paradoxona is van ennek az alternatív szerepkörnek. Mindenekelőtt az, hogy a Wass-életmű folyamatos törékenységét jelzi valamiféle elnyomó hatalommal (korábban az emigrációra kényszerítővel, utóbb pedig az irodalmi kánonokéval) szemben, miközben mára már maga a Wass-életmű kánonná és irodalompolitikai tényezővé vált, kiadása pedig jelentékeny összegeket eredményezett a Kráter és a Mentor kiadók számára, nem is beszélve arról az anyagi és szimbolikus tőkéről, amely egy sor, az életművet hasznosító intézmény számára adódott. De ugyanilyen látványosan paradox logika az is, amely révén Wass mint ún. alternatív irodalom bekerült a romániai magyar oktatásba és kulturális körforgásba. Miközben nincsen formális akadálya Wass tanításának (hiszen a tanterv viszonylag nagy szabadságot nyújt az egyes szerzők és életművek válogatásakor, s egyáltalán az irodalomóra tartalma tekintetében), igen kevés olyan oktatási helyszínről tudok és egyetlen tankönyvi megoldásról sem, amely az irodalomoktatás formális keretei között hasznosítaná a Wass életművét. Ezzel szemben első látásra is igen nagy azoknak az irodalomórán kívüli alternatív iskolai tevékenységeknek a száma, ahol Wass felbukkan szerzőként. Minden jel szerint ez a helyzet épp azt a mechanizmust élteti tovább, amely mentén Wass kanonizálódni látszik nem szakmai körökben: tudniillik, hogy alternatív irodalmi életműről van szó, amely épp ezért magányos teljesítmény és elsősorban önmagához mérhető, megoldásai „sajátosak”, s kizárólag ilyenként (s sohasem hibaként) lehet tekinteni rájuk. A helyzet (és egyben a mechanizmus) újbóli paradoxona: hogy a formális irodalomórán kívüli iskolai helyzetekben azért működhet kitűnően az életmű alternativitásának a címkéje, mert csak itt életképes. Érdemes belegondolni, ha formális irodalomoktatási helyzetekben például Wass történelmi regényeit a világirodalom és a magyar irodalom hasonló teljesítményeivel kellene poétikai környezetben, elbeszéléstechnikai eljárások szintjén, a nyelvi eljárások, kreatív szereplő-formálás tekintetében összehasonlítani, mennyire állnák ki ezt a típusú próbát? Az alternativitás és az erre épülő oktatási és kulturális helyzetek tehát olyan közegek, amelyek épp az életmű életképességét szavatolják, s amelyek nélkül az igen nehézkesen és kétségkívül kevésbé hatékonyan érvényesülne. Persze, ennek a helyzetnek és logikának van egy sor más irodalomtudományos következménye is: például, hogy az irodalomtörténetben alternatívként értett avantgárd és avantgárd utáni (Wass életművének természetétől, logikájától igen messze eső) irodalmi és művészeti irányzatok helyébe kerül a Wass-életmű. Miközben tehát az irodalomtörténeti modernségben és későmodernségben a szubverzivitást és irodalmi megújulást ezekhez a megoldásokhoz, szerzőkhöz, életművekhez (köztük, mellesleges, az emigrációban írott magyar avantgárd irodalmi szövegekhez és jelenségekhez) kapcsolták, az alternativitás logikájának átruházása révén a Wass életművét preferáló olvasatokban paradox módon igencsak konvenciózus szövegek kerülnek az egyébként épp a huszadik századi magyar irodalom és művészet igen radikális vagy épp kortársi alkotásainak a diszkurzív helyére. Persze, ennek az egyik következménye az lehet, hogy egy sor értelmezői közösség számára átalakul magának az irodalmi/művészeti alternativitásnak az értelme, jelentése: banalizálódik, megszelídül, elveszíti történeti árnyalatait és kötődését az avantgárdhoz és a kortárs irodalomhoz, poétikailag semmitmondóvá válhat.2 A Wass-féle irodalmi nacionalizmus ereje részben abból fakad, hogy ellenkánonként határozza meg magát, még akkor is, amikor már rég nem az, s a szamizdat-irodalom, az irodalmi és művészeti avantgárd vagy némely kortárs irányzat szubverzivitására játszik rá akkor is, amikor semmi kapcsolata sincs ezekkel a helyzetekkel, kategóriákkal. Wass Albert annak is köszönheti újabb sikerét, hogy kiadói, terjesztői, népszerűsítői hatékonyan ágyazták bele az ellenkánon és a kulturális alternativitás nagy és fontos huszadik századi narratíváiba, olvasói pedig nem kérdeznek rá ezeknek a narratíváknak a természetére, működésére, történetére Wasstól függetlenül.

De van az alternativitás logikájának olyan vetülete is, amely sikeresen feléledni látszik a Wass-recepcióban egy tágasabb kulturális környezettől szintén nem függetlenül. A Wass-szövegek felhasználásának egyik fontos, átpolitizált iránya úgy tünteti fel az életművet, mint ami megoldás a Trianon okozta nagypolitikai helyzetre és egy sor történeti és aktuálpolitikai problémára: sikeresen elbeszéli, megoldja mindazt, amit nem tudott elbeszélni, megoldani a politika, a diplomácia. A szókimondó Wass Albert e képe mögött egy olyan, a huszadik század elejéről és a két világháború közöttről viszonylag jól ismert európai, radikális szemléleti minta sejlik fel, amely kijátszotta egymás ellenében a „velejéig romlott, korrumpált, nemzetellenes” politikát és a „tiszta, megújítani képes nemzeti” kultúrát. Nem nehéz ráismerni a politikai antimodernségben gyakori kulturális mintának a (nyilván öntudatlanul) felújított és újraértett képzetére az Erdélyi Magyar Ifjak nevű szervezetnek a monumentális Wass-felolvasást szervező és kommentáló nyilatkozataiban, amelyben a politika végét és a kultúrának (azaz nyilván szűken értve: magának Wass Albertnek az) ezt helyettesítő szerepét jelentik be. A kultúra ilyesfajta diktatúrája rendkívül szimpatikusnak bizonyult már a politikai élet európai erodálódásának különböző időszakaiban, s vezetett már a politika értelmetlenségének hangsúlyozásához, s ezzel összefüggésben a kultúra mindent megoldó szerepének túlértékeléséhez.3 Ennek a mintázatnak a megjelenése s az irodalom nemzetépítő szerepével való összekapcsolása kétségkívül olyan központi helyzetbe hozta Wass Albert életművét, amely eleve messzemenően többet kezdett jelenteni az irodalmi szövegek puszta összességénél: egy sor összetett problémára (köztük a politika problémamegoldó képességének erodálódására) adott, a politikai antimodernizmus hagyományait felidéző válasz, s részben ebben kereshető sikere is. A Wass-szövegek felhasználói környezetéből megítélhetően Wass sikere nem kevéssé egyfajta intézményellenes (anti-establishment) kultúraszemlélet részévé is vált és válik, az alternativitás ebben az értelemben sem veszélytelen és áttetsző metaforája a Wass-recepciónak.

 

Irodalmi nacionalizmus és szemléleti eklekticizmus

A Wass Albert-életmű nemcsak egy egyszerű életmű, hanem egy sor, nagyon eltérő, egymással akár homlokegyenest ellentétes szemlélet szerveződött köréje az utóbbi időszakban. Még az életművet érintő kritikai megjegyzések is rendkívül változatosak (kezdve az életmű sikerében a minőségi irodalom végét látó jóslatoktól egészen az életmű valamelyik részét, például az ökológiai metafizikáját, a tájkultuszát felmentő műértésig). Ennél még változatosabb az a számos ideológia, amely ugyan egymástól nagyon eltérő okok miatt ragaszkodik a Wass-életműhöz, de amelyeknek az eltérő természete általában nem domborodik ki, hiszen nem látszik kialakulni semmiféle vitahelyzet a Wass-életmű rajongói között a regények, a versek vagy a publicisztika jelentéseiről (a Wass-tulajdonjog ügyében zajló vita nyilvánvalóan nem az életmű jelentéseiről és értékéről szól). Épp ezért a kívülállók számára általában csupán a kultusz mérete látható és érdekes, jellege, természete már kevésbé. Noha ez a fajta szemléleti eklekticizmus, amely egyesül a Wass-kultuszban, sok mindent elárulhat arról, hogy milyen környezet teremtődik a Wass-életmű által ajánlott irodalmi nemzetépítés számára.

Paradox módon az a kultusz környezetében gyakran hangoztatott kijelentés, hogy ezt az életművet nagyon eltérő olvasók fogyasztják és kedvelik, igaznak és szó szerint veendőnek tűnik, ha a Wass-életművet felhasználó, instrumentalizáló disz-kurzív közösségeket vesszük szemügyre. Hiszen ezek roppant változatosak, s úgy tűnik, hogy a Wass-életmű az utóbbi két évtizedben kitűnő terepévé vált egy sor kis- vagy nagyközösségi frusztrációnak, panasznak, amelyre nem érkezett vagy érkezhet intézményesített megoldás a határon túli magyarok helyzetétől egészen a román-magyar viszonyig. A Wass-életműre rárakódott diszkurzív mező igen rétegzett, s az életmű abban az értelemben valóban nyitottnak bizonyult, hogy megannyi történelmi, kulturális trauma képes volt rárakódni és instrumentalizálódni: a Trianon-szindróma, a magyarság kulturális együvétartozása, az etnikumközi és szociális feszültségek, a magyar belpolitikai konfliktusok története és jelene. Hiszen a Wass-életmű kapcsán felmerülő egyik leggyakoribb dicséret a kultuszban, hogy mindenki számára érthető, s ettől minőségi irodalom, amely a maga során közérthető irodalomtudományos beszédet kíván meg.

Innen nézve nem véletlen, hogy a Wass-kultusz igen eltérő jelentésekkel és szlogenekkel néha egymástól radikálisan eltérő diszkurzív közösségekhez kapcsolódik: például nem nehéz a nemzeti logikájú antimodernizmust, a globalizmus kritikáját, az antiliberalizmust vagy az antiszemitizmust hangoztató, gyakran egymással egyet nem értő közösségeket ugyanannak a Wass-regénynek a kultikus olvasói és kommentálói között látni, nyilván, nagyon eltérő okok miatt. De minden jel szerint ebbe a heterogén kultusz-közösségbe tartoznak olyanok is, akik az irodalom közérthetőségét vélik megtalálni az életmű darabjaiban, s akik épp ezért tudják és kívánják az irodalom egyetlen lehetséges válfajaként elfogadni ezt a típusú írásmódot.

Minden jel szerint tehát a Wass-kultusz optikai csalódás abban az értelemben, hogy homogén típusú olvasóközönségről lenne szó. Fontos lehet belátni azonban, hogy azért kerülhettek eltérő igényű és természetű olvasók egyazon közegbe, mert a Wass-életmű ki nem beszélt, kritikailag át nem gondolt, a nyilvánosságban tabusított, nagyon eltérő frusztrációk kibeszélésére és szimbolikus megoldására adott alkalmat és lehetőséget: kezdve a kulturális egyenlőtlenség és kulturális fogyasztás szétágazó problémáitól (például a kortárs irodalom, irodalomtudomány és tudományos kutatás összetettségétől és kommunikációjától, a megértéséhez szükséges szocializációtól) egészen a politikai, etnikai és nemzeti frusztrációkig, megoldatlan és kibeszéletlen traumákig. Ezért lehetnek annyira hatékonyak Wass szövegei: nem feltétlenül azért, mert kitűnőek, hanem mert olyan kulturális mechanizmusok frusztrációk, trauma-elbeszélések és tabuk keltették őket új életre az elmúlt húsz évben, amelyek szemszögéből termékenyeknek bizonyultak.

 

Az új irodalmi nacionalizmus és a duplicitás mechanizmusa

Van egy sajátos kulturális és tudományos mintázat azokban az érvelésekben, amelyek nemcsak Wass Albert, hanem az általam új irodalmi nacionalizmus megnevezéssel illetett jelenségek, szövegek életterét látszanak biztosítani. Ez egy olyan sajátosan evazív, kitérő típusú érvelés, amely úgy láttat egy-egy szöveget, tulajdonságot érvényesnek több diszciplínában is, hogy eközben kitér a szakmai szabályok szigorú érvényesítése elől az egyes tudományterületeken – ráadásul amikor az egyik területen kérnek ilyeneket számon a szóban forgó szövegen, azt egy másik területre menti át.

Egy ilyen jellegű érvrendszer tudja sikeresen biztosítani azt, hogy a Wass-életmű az élet és a tudományosság több területén is érvényesnek mutatkozzék egyszerre anélkül, hogy szembe kellene néznie az egyes érintett szakterületek ellenérveivel, bevett kontroll-mechanizmusaival. Néhány jellegzetes megoldást érdemes felidézni, hogy lássuk: hogyan is működik ez a mechanizmus és milyen szakmai következményei vannak, az érvelés szándékolt kuszaságáról és félresiklásairól nem is beszélve. 

A duplicitás egyik fontos, kitérő jellegű érvelése szerint ezt az életművet nem feltétlenül (vagy nemcsak) írói, hanem emberi kvalitások okán kell megítélni: az író alkothatott kevésbé időtálló szövegeket, de ezeknek a minőségét az írói jellem egyensúlyozza vagy helyettesíti. Turcsány Péter könyv terjedelmű életrajzai számos ponton, nagyobb léptékben is élnek ezzel a logikával, amikor az életmű nyilvánvaló egyenetlenségével kénytelenek szembenézni. Persze, ezek az életrajzok esetenként magának a jellemnek a rejtekútjait is végigkísérik (például a szerző rejtélyes halálának feltételezett motivációit), emiatt pedig igen gyakran kénytelenek a jellemet felmenteni, annak esendő voltát szóbahozni, így pedig megbicsaklik az az érvelés is, hogy a kevésbé sikeres és/vagy értékes szövegeket a jellem garantálná. Épp emiatt ugyanezek a szövegek nagyon gyakran élnek egy másik kétélű mechanizmussal, amely szerint Wass, az ember ugyan tévedhetett, de az általa képviselt törekvések és elvek töretlenek maradtak szövegeiben. A két mechanizmus egymást erősíti Turcsány breviáriumszerű életrajzi jellegű összefoglalóiban, noha nagyon eltérő irodalomszemléleti elveket társít egymással, amelyek elemi szakmai kritériumok szerint kioltanák egymást (vagy legalábbis reflexióra késztetnének a kérdésben, hogy hogyan, milyen módon, milyen szövegek esetében, mikor és miért lehet és érdemes a szerző elveit és erkölcseit, valamint szövegeit egymásra vonatkoztatni és/vagy elválasztani egymástól). Gyakran ugyanezek az érvelési eljárások húzódnak meg a rendszeres gyakorlattá váló Wass-szobrok állítása mögött (maga Turcsány 2007-ben több tucatnyi ilyen törekvésről számol be, térképet is csatolva az életrajzhoz, de a szakmai korrektséghez hűtlenül elfeledi jelezni például, hogy ezek az emlékjel-hagyások milyen vitákkal és mennyire eltérő érvekkel jártak nem egy helyen). De ennek az érvelési habitusnak a működését, az evazív, egymásra utaló, az életet és az írói teljesítményt hol egymásra utaló, hol egymástól elválasztó megoldásokat erősíti fel az életrajzzal kapcsolatos legendárium, a bizonyítatlan, de megcáfolhatatlan érvként terjesztett, nemegyszer maga az író által egykor önkultikus módon forgalmazott történetek sokasága: kezdve attól, hogy Wasst a román titkosszolgálat üldözte volna egészen az életmű-kiadások pontos példányszámát illetően. Például az utóbbit a Duna Televízió Wass-napjának indító beszélgetésében firtató riporteri kérdésre a Kráter Kiadó szerkesztője csupán annyit mondott: Wass könyveit sokan olvassák, már nem is tudja pontosan követni, hogy hány könyvet adtak ki és el. Nyilván, ez a sikeres, de nem mérhető (és nem is mérendő) életmű és író képét erősíti, s implicit módon megnehezíti az életművel kapcsolatos, az életmű és az életrajz közti viszonyt firtató szakmai kérdések tisztázását is: hiszen a mérhetetlen sikerűnek (értsd: „aprópénzre” nem bonthatónak) gondolt élet és életmű nem enged hozzáférést olyan kérdések számára, amelyek épp a természetét, működését firtatnák. 

A Wass-recepció egy sor hasonló jellegű érvelésmintát mutat épp abból kifolyólag, hogy a szövegeket érő legtöbb kritika a szövegek irodalmi megformáltságára, a megjelenített történelem- és társadalomkép hitelességére, szakszerűségére, ellenőrizhetőségére, sztereotíp megoldásaira, partizán politikai elkötelezettségére, tudományszemléletére vonatkozik.4 Épp ezekre a fenntartásokra, kételyekre, problémafelvetésekre adott szakszerűbb vagy kevésbé hivatásos reagálásokban igen gyakori az a duplicitás, amely úgy védi az életművet vagy annak egyes szövegeit, hogy mintegy áthelyezi. Az utóbbi háromnegyed évszázad (de főként az 1950-es évek után keletkezett Wass-szövegek esetében a közelmúlt) magyar és világirodalmi teljesítményével való összevetést azzal hárítja, hogy az életmű nem annyira irodalmi teljesítmény, hanem inkább valamiféle történelmi igazságtételre törekvő szövegek sora. A történelmi pontosságot számon kérő, az életművet a történettudományi kutatásokkal összevető megoldásokkal szemben gyakori a fordított megoldás: „pusztán” irodalmi szövegeknek tüntetni fel az életmű darabjait, s mentesíteni őket a történelmi események megjelenítésének vitatható vetületeitől. Az ilyen természetű argumentumok Erdélyhez kapcsolódva ráadásul igen gyakran egy nagyon régi és fontos szetereotípiát működtetnek: Erdélyről és az Erdéllyel kapcsolatos történeti vagy kortárs dolgokról elsősorban irodalomban érdemes/lehet/kell kimondani dolgokat – ennek folytán viszont szándékoltan többértelmű diskurzus kezd működni, amelyben Wass szövegeit egyszerre több dologra lehet használni, de kényes helyzetekben vissza is lehet vonni. Ezért történhet meg, hogy az Átoksori kísérleteketés nem a Pro Print Kiadónak az utóbbi években erről az időszakról megjelentetett társadalom- és politikatörténeti munkáit olvassák az időszak történelmi lenyomataként. Vagy a Mire a fák megnőnek már nem a 19. század irodalmi megjelenítéseként, a korabeli politikai viták meghosszabbításaként olvasódik, hanem szaktörténelmi vízióként valamiféle nemzetidegen Habsburgokról és helyettesíteni kezdi a korszerű szaktudományos eredményeket a forradalom és szabadságharcról, a kiegyezésről, a rendiség működéséről stb.

Ugyanilyen érvelés az, amelynek értelmében az életműben felmerülő kérdések nem politikai tettek, hanem szépirodalmi vagy történelmi gesztusok vagy esetleg fordítva, ahogyan az írót jogilag rehabilitálni kívánó romániai törekvésekben történt: azt bizonygatták, hogy az életmű már nem élesen aktuális, egyes kijelentései nem vehetők szó szerint, nem szolgálhatnak politikai visszaélések alapjául: egy korábbi időszak történeti nyomai, s ráadásul „csupán” irodalmi szövegek.

De ugyanilyen kétélű, hárító mechanizmus működik akkor is, amikor a Wass irodalmi teljesítményét firtató irodalomtudományos érveket felülírja valamiféle vélelmezett „alternatív” nemzeti kánonnak a feltételezése. Eszerint az érv szerint ettől az életműtől nem kérhetők számon ugyanazok a műfaji, poétikai, retorikai kritériumok, mint amelyek szerint általában megítélik a vele kortárs magyar, nyugati vagy emigrációs irodalom teljesítményét, hiszen Wass regényei, versei és publicisztikája a nemzeti (érzelmű) irodalom felülmúlhatatlan darabjait képezik. A nemzeti és nem nemzeti irodalmi kánon kétosztatúsága, és maga a különbségtétel ebben a beszédmódban már nem a népi és urbánus kettősségét idézi, mert a Wass-életművet kilépteti a népi irodalom hagyományából is: igen ritka, amikor ennek az eszmetörténeti vonulatnak a szövegeihez és szerzőihez hasonlítják Wass szövegeit. Ehelyett maga a nemzeti irodalom ebben az összefüggésben leggyakrabban ambivalens diskurzusként és kategóriaként működik, amely mindenekelőtt arra szolgál, hogy azt sugalmazza: ez az irodalom nem olyan irodalom, mint a bevett, „hétköznapi” irodalmiság.

Még tovább megy az a típusú diszkurzív megoldás, amely úgy lebegteti az életművet a (történet)tudományos és irodalmi mezőben, hogy egyben ki is iktatja a tudományos és irodalmi teljesítmények közül. Eszerint ugyanis az életmű felülemelkedik mindenféle irodalmon és tudományosságon, s emiatt nem lehet és szabad szóba hozni a szövegek esetenként megbicsakló nyelvhelyességét, a pongyola helyesírást, a rutinszerű poétikai megoldásokat, a túlzott konvenciózusságot, s egyáltalában az életmű egyenetlenségét. Ilyen az az érv, amely gyakran fitymálóan tekint az irodalom egy részére, mondván, hogy az nem mérhető össze Wass szövegeivel, hiszen „csak” irodalom, nem képes politikai eszközként és az erdélyi történelem alakulását megválaszolni hivatott szimbolikus politikaként működni. Egy dolog biztos: irodalomtudományos nézőpontból a hasonló típusú ambivalens és duplicitást működtető érvek talaján áll, hogy ezt az életművet a lehető leggyakrabban szokás magával kortársként érteni. Igen ritka az az irodalomtudományos kommentár, amelyben ezeket a szövegeket a velük kortárs világ- és magyar irodalom kontextusában szokás érteni és megítélni a duplicitás mechanizmus arra is jó, hogy ezt az értési felületet a szemlélő magától értetődően hárítsa. Ebből a szemszögből sem véletlen, hogy a Wass-recepció leggyakoribb szövegtípusai és érvei közé tartozik az apológia és a felmentés: ezek gyakran már nem Wass életének tisztázatlan és kultikus mozzanatait zárják rövidre, hanem az életmű egészét felmentik az irodalom- és történettudományos szakmai megítélés szabályai vagy a saját irodalmi kortársaival való összehasonlítás kényszere alól.

Többek között ennek a mechanizmusnak az okán kudarcos általában a szakmai szembenézés a Wass-szövegekkel: hiszen jóval többnek és folyton másnak is ajánlják magukat, mint amik. A szövegek, kiadóik és a köréjük rendeződő kultikus beszéd azt sugallja, hogy eleve értelmetlen ezeknek a szövegeknek valamilyen tudományterületre való „beskatulyázása”, valamely szakterület, tudományos eljárás felől való értelmezhetősége, mivel ezek jóval többek és mások, mint a „hagyományos” irodalmi és tudományos szövegek. Irodalomként tudományt is képviselnek, tudományként irodalmat, mindkettőként pedig nemzeti jelleget, amely egyaránt felmenti ezeket a szövegeket a tudományos és szakmai számonkérhetőség esetleges lehetősége alól – az utóbbiak meg felmentik a nemzetszemlélet visszakereshetősége tekintetében. Így fordulhat elő, hogy a recepció Wass szövegeit mindenre alkalmasnak találja, történelmi, irodalmi, életvezetési bölcsességek gyűjteményeként tudja értelmezni, s a leggyakrabban az antik szerzők kapcsán érvényesített gesztust működtet: az életművet minden élethelyzetben ajánlatos, mindenki számára érvényes aforizma-gyűjteményként használja. Például a Gáspár György és Szutor Ágnes által válogatott Wass Albert, az Igazlátó: aforizmák, bölcsességek, gondolatok címet viselő kötet jól mutatja ezt a mechanizmust és következményeit.5 A „hazaszeretet, nemzetszeretet, magyarságismeret, természetszeretet, vallás, hit, életfilozófia, erkölcsi értékek, békesség, viszály, ifjúság, szerelem, család és divat” témaköréből vélelmezett alapvető igazságokat tartalmazó kötet szépen szemléltetheti a duplicitás mechanizmusának netovábbját: olyan életművet teremt, amely folyton áthelyeződik, a helyi értéke meg szabadon mozog, és könnyen kisajátítható szakmán belül és szakmán kívül egyaránt.

 

A hiány mint a recepció retorikai elve és a siker szociológiai mechanizmusa

A hiánypótlás egy sor olyan szövegnek a visszatérő kognitív metaforája, amely Wassról (vagy a hozzá hasonló helyzetbe hozott Nyíró Józsefről, esetenként Tamásiról, vagy igen pontatlanul, neveket nem említve a két világháború közötti erdélyi irodalomról) szól. A metafora a szó legszorosabb értelmében rendkívül pontos: ezek a szövegek valóban nem voltak jelen a magyarországi és határon túli könyvkiadásban, s részben emiatt is hiányzott róluk akár az olvasói, akár pedig a hivatásos értelmezői vélekedés, konszenzus. Akkor, amikor megjelentek a könyvkiadói palettán, s sikernek is örvendtek, a korábbi hiányt igen gyakran eleve úgy kezdték érteni, mint akár az értékesség, akár az értéktelenség beszédes nyomát. Az előbbihez így társulhatott könnyedén az irodalmár szakma ellenségképe: az irodalmi értékeket elhallgató ellenséges szakmabelieké, akik évtizedeken keresztül felelőtlen módon nem ismerték, majd ugyanilyen felelőtlen és nehezen megbocsátható módon elhallgatták a Wass-életmű értékeit. Az irodalomtudományos szakma a publikációk szintjén a legutóbbi időszakig valóban hárította a Wass-életmű tárgyalását, s ennek több oka is lehet: az emigrációban született magyar irodalom befogadása, konceptualizálása, beillesztése nyilvánvalóan nem ment hézagmentesen, hiszen a legtöbb esetben „párhuzamos idejű irodalmi történésekről”, eltérő kihívásokra íródott, s emiatt magyar irodalmi környezetben nehezen konceptualizálható alkotásokról volt szó, amelyeket ráadásul nem tett magától értetődővé honi kritika, állandó könyvpiaci jelenlét és olvasói habitus. Ugyanakkor az sem téveszthető szem elől, hogy az utóbbi két évtizednek a huszadik századi magyar irodalomhoz tartozó visszhangos irodalomtudományi sikerei javarészt evaluatív természetű módszertani előfeltevésekhez kapcsolódtak a legutóbbi időszakig: a Márai Sándor műveinek külföldi sikerét érteni próbáló kultúratudományos értelmezésekhez hasonló megoldások viszonylag ritkák, elsősorban a kiemelkedőnek tekintett teljesítmények felé fordult a figyelem.6 Ugyanakkor az sem téveszthető szem elől, amire Takáts József hívta fel a figyelmet: a kortárs magyar irodalomtudomány egymással párbeszédet ritkán folytató folyóiratokból (és ezek mögött álló műhelyekből) áll, ez meg néhol egyenesen ellenébe megy a szakmai alapú kánonképzésnek.7 Ilyen feltételezhető környezetben nem meglepő, hogy az irodalomtudományos szakma nehezen talált fogást (vagy egyáltalában nehezen akart fogást találni) a Wass-életművön. Amelynek a befogadásában viszont ezt gyakran úgy fordították és fordítják le, hogy a szakma álságos módon viszonyult ezekhez a szövegekhez, elfeledve azt, hogy hány szerző és szöveg kapcsán sűrű a hallgatás, s hogy ez nem specifikus, hanem általánosabb, a magyar könyvkiadás, irodalomtudomány és kritika feltételrendszerével, szerkezetével kapcsolatos probléma is. Ilyen környezetben lelt táptalajra a szakmát a legtöbb esetben az irodalommal szemben, annak ellenségeként kijátszó érvelési sémában a hiányzó szakmai siker újraértelmezett és erőteljesen felnagyított, súlyosan jelentéstelivé változtatott érve: a Wass-életművet mindenki olvassa, mindenki kedveli és elismeri, ha valaki (jelesül az irodalomtudományos szakma) hallgat róla, azzal valamiféle probléma van. Miután egyenesen Jókai sikeréhez hasonlítja Wass kirobbanó olvasottságát (persze, közben elfeledve olyan nyilvánvaló szerkezeti különbségeket is, mint az utólagos felfedezés Wass esetében) Jászó Anna például egyenesen úgy fogalmaz egyik rövid, túlzó és kultikus elragadtatástól egyáltalán nem mentes elemzésében, hogy sikere annak ellenében értékelendő, hogy „a kritikusok, a jelenlegi hivatalos irodalom mélyen hallgat róla”. Egy Wassról szóló monográfia ajánló felvezetésében pedig épp ebben az összefüggésben hajlandó komolyan venni azt, amit maga a szerző, emigrációja kezdetén és hiányos angol nyelvtudása folytán kényszerű tréfának szánt amerikai katonákkal való találkozásakor: „Wass Albert tréfának szánta a Shakespeare-rel való összehasonlítást, de van benne némi igazság; ugyanolyan gazdagon, színesen és könnyedén árad belőle a szó, mint az angol mesterből.”8 A kényszerű tréfából kultikus kijelentést építő argumentum a hiány retorikájának egyik visszatérő érvére támaszkodik: hogy minden, a Wass-életművel kapcsolatos megszólalás szükségszerűen hiánypótló, a néma, kényszerűen, hanyagságból vagy ideológiai okok miatt hallgató (vagy ellenséges) szakma hiányát helyettesíti.

De mivel ezek a szövegek egyrészt valamiféle irodalomtörténeti igazságtételként, az elhanyagolt, kiesett múlt visszanyeréseként jelentek meg eredetileg, azok a műfaji, szakmai megoldások, eljárások, amelyekben a Wass-életmű recepciója megjelent, markánsan különböztek azoknak az irodalmi teljesítményeknek a befogadói szövegtípusaitól, amelyek lépésről lépésre szembesülni kényszerültek a kritikai élet, a kortársak, majd pedig az irodalomtörténeti eljárások mércéivel, elvárásaival. A Wass-életmű recepciójából máig hiányoznak a jellegzetes irodalomtudományos propedeutikai műfajok: a (nem kultikus elemekre építkező, elemző) kritikai megoldások, a korszerű textológiai eljárások, a műfaj- és eszmetörténeti értelmezések noha, mellesleg, az utóbbiaknak kitűnő terepe lehetne az életmű. A szakmai hiánypótlás retorikájára építkező Wass-kultusz a szakmai hallgatást egyetlen irányba fordítja le, noha különféle hangsúllyal: a normatív irodalomtudomány (szenvtelen avagy rosszmájú) hallgatása felhatalmazza a Wass-életművel foglalkozókat és az életmű olvasóit, hogy ezt a szakmai hallgatást/hiányt a Wass-életmű (elhallgatott, elodázott, tabusított) értékeként értelmezzék.9 Eszerint a logika szerint a szakmai hallgatás nem az életmű gyengéit és problematikus voltát jelzi (vagy épp a magyar irodalomtudományos szakma teljesen szokványos mechanizmusaira vall), hanem épp ellenkezőleg: a Wass-művek letagadhatatlan értékét, amelyek előtt még a szakma is elnémul. A zajos olvasói (és kiadói) sikert hozó környezet amúgy is könnyűvé tette kijátszani a szakma („a kevesek”) és az olvasók („a sokak”) álláspontját, az ilyen és hasonló érvek viszont komoly ideológiai töltetet adtak és adnak az olvasói kultusznak. Épp ebből kifolyólag a Wass-kultusznak a hiány(zó szakma) érvét hangoztató megoldása kétségkívül jól fogott és fog az ún. gerillamarketingnek: Wass Albert agyonhallgatott, a szakma által látszólag megmagyarázhatatlan módon elutasított (feltehetőleg mert rejtett és ritka igazságokat kimondó) alkotóként jelenik meg, s mindez hihetetlen (de eközben teljességgel ismert és klasszikus mechanizmuson nyugvó) piacképző erőként működik. Az elhallgatás és elhallgattatás retorikája a legjobb gerillamarketingnek és piaci felhajtóerőnek bizonyult Wass Albert esetében, a kultusz ilyen jellegű elemeinek az erejéről nem is beszélve.

 

A Wass Albert-kultusz messzemenően nem csak az irodalomról látszik szólni, illetve az, ahogyan az irodalomról szól, átértékelheti irodalomképünket, s a sterilnek bizonyuló, az irodalmat a társadalommal szemben kijátszó irodalomértési megoldásainkat is. Hiszen minden jel szerint e kultusz felhajtóereje, az irodalomhoz kapcsolt számos ideológiai környezet, az irodalomértésbe bevont kulturális mintázatok és eszközök sokasága az irodalmi nacionalizmus új képét rajzolhatja ki. Az 1980-as években számos nagy normatív európai irodalomtörténeti összefoglaló azt jósolta előre, hogy a nemzetépítéssel kapcsolatos irodalmi megoldás és általában az irodalmi nemzetépítés örökre a múlt része lesz, például a hypertext és az irodalom új mediális technológiái sikeresen felülírják majd azokat. Közben kiderült, hogy nemcsak magyar környezetben éledt újra (akár épp az új médiumoknak és technológiáknak köszönhetően is) az irodalmi nemzetépítés. Gyakran szokás Wass Albertet a nemzeti irodalom kiteljesedéseként emlegetni, de kétségkívül az életmű 1950 után születő részének messzemenően kevés köze van a Móricz Zsigmond, Illyés Gyula vagy Csoóri Sándor nevével fémjelzett népiek analóg szövegeihez. Ráadásul úgy tűnik, hogy az életmű az utóbbi időben a hétköznapi nacionalizmus10 (banal nationalism) olyan eszközévé és mechanizmusává vált, amely messze távolra viszi ettől a vonulattól, s a vele szembenézni és sikerét érteni akaró irodalomtudományt is új eszközök és megoldások használatára késztetheti.

*A szöveg a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Magaskultúra és nemzetépítés című, 2009. Június 4-i és lezajlott konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata.

 

JEGYZETEK

1. Az irodalmi és művészeti kultuszok szerepe a magyar irodalmi nemzetépítésben igen széttartó szakirodalomra néz vissza. Ezek közül a legfontosabbakat szemlézi: Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. (Szerk. Takáts József) Kijárat Kiadó, Bp., 2003.

2. A nemzeti szemlélet alternatívként való feltüntetése számos esetben jár együtt azzal a paradox helyzettel, hogy az alternatív irodalmi, illetve művészeti irányzatok megítélése változik meg látványosan. Ennek látványos esete, amikor például a Bëlga nevű együttes rendkívül ironikus Magyar nemzeti hip-hopot című számához az egyik videómegosztó internetes felületen számos olyan hozzászólás érkezett, amely nem tudta ironikusan olvasni a dalt, a szó legszorosabb értelmében vette annak címét és örömmel üdvözölte az együttes új irányát, valamint a hip-hop nemzetiesítésének, a nemzeti hip-hop megteremtésének szándékát: http://www.youtube.com/watch?v=nEkld-3pY5U [2009. április 26.]

3. Ehhez lásd például We, the People. Visions of Political Modernity in Southeast-, Central and Northern Europe. (Ed. Diana Mishkova) CEU Press, 2009.; Zygmunt Bauman: Legislators and Interpreters. On Modernity, Post-Modernity and Intellectuals. Polity Press, Cambridge, 1987.

4. Ezek közül az egyik legrendszeresebb és legnagyobb léptékű Ágoston Vilmos könyve Wass irodalmi eljárásairól, s ebből kifolyólag a Wass-szövegek esztétikai értékéről: A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Bp., 2007.

5. Gáspár György–Szutor Ágnes: Wass Albert, az Igazlátó. Aforizmák, bölcsességek, gondolatok. Kráter Műhely, 2004.

6. Az utóbbi időszak látványos értelmezői perspektíva-váltásainak egyik szép és érdekes példája Szilágyi Zsófia Móricz-könyve, amely társadalomtudományos megfontolásokat hasznosít a Móricz-életmű újraértésében: Szilágyi Zsófia: A továbbélő Móricz. Kalligram, Pozsony, 2008.

7. Takáts József: Irodalmi folyóiratok kortárs kánonai. Litera. http://www.litera.hu/object.0085472f-b8b5-4447-bf53-df58f4755bf2.ivy [2009.május 5.]

8. A. Jászó Anna. Ajánlás az olvasónak. In: Szűcsné Harkó Enikő: Wass Albert írói pályaképe. Havas Kiadó, Kézdivásárhely, 2005. 7.

9. Erre az előfeltevésre épül a kevés, a szakmai normáknak többé-kevésbé megfelelő kultikus Wass-értelmezés is: Szűcsné Harkó Enikő: i. m.

10. Michael Billig: Banal Nationalism. London, Sage Publications, 1995.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal