HU  |   RO  

Korunk 2007 Január

Nagyszeben mint erdélyi ‚Äěfőváros‚ÄĚ


Konrad G√ľndisch

A nagyszebeni németek büszkék arra, ha őket fő- és hermányvárosi polgároknak nevezik. De ez a megnevezés csak részben felel meg a valóságnak, mivel Erdélynek, viharos történelme során, soha nem volt formális fővárosa: különböző városok töltötték be a helyi központi szerepet.


Ez a tény nem hozható összefüggésbe a helység természeti vagy földrajzi adottságaival, azzal, hogy a dombvonulatok medencéjében már korán kisebb uradalmak alakultak ki. Inkább különböző hatalmak és hatalmi csoportosulások politikai fejlődéséről beszélhetünk, amely javarészt egy huzamosabb periódus alatt alakult ki. Ebben a térségben, főként a közép- és újkorban, az itt élő népcsoportokat a hatalmi erők kívülről befolyásolták. Az etnikailag és szociálisan különböző csoportok állandó területi önállósággal, valamint saját szellemi és szervezeti központtal rendelkeztek.


Hasonló állandó területi autonómiát kaptak a nemesség mellett a szabad székelyek is, akik határőrök voltak. A kancellária szerinti szász (Saxon) közös megnevezés alá besorolt németeket, flamandokat és vallonokat II. Géza király telepítette le Erdélyben, hogy megvédjék az ország határait, és kiváltságokat élvezve elősegítsék a gazdasági fejlődést.


A szászoknak biztosított kiváltságok arra is szolgáltak, hogy ösztönözzék a letelepedést. Az Andreanum vagy Goldenen Freibrief (1224), II. András magyar király kiváltságlevele az akkori magyar jogviszonyok szerint biztosítja a szászoknak a politikai egységalkotást; a közigazgatásban a saját szokásjogon alapuló törvénykezést; a szabad bíróválasztást; megtiltotta földjeik és ingatlanjaik elidegenítését, és biztosította az ellenállás jogát ilyen ügyekben; szabadon választhatták papjaikat, és tizedet fizettek neki, ennek megfelelően saját egyházi intézménnyel rendelkeztek; a király és királyi helytartókkal szembeni kötelezettségeiket is pontosan meghatározták: adókötelezettséget vállaltak; a király és kíséretének elszállásolási kötelezettségét is felvállalták, ám ezeket a hozzájárulásokat nem önkényesesen döntötték el; gazdasági szempontból is előnyeik voltak, mert megkapták a kereskedelmi vámmentességet és a bányászati jogot.


Kezdetben a szászok által benépesített területeket vármegyékre osztották, amelyek közül már akkor is Szeben emelkedett ki, és minden jogot megkapott, amit az Andreanum tartalmaz. A vármegye élén az ispán állt, akit a király nevezett ki. I. Károly Róbert király 1325-ben fontos közigazgatási reformokat vezet be. A gerébségek helyett székekre és kerületekre osztották a középkori Magyarország területén élő, sajátos törvénykezéssel és közigazgatással rendelkező autonóm népcsoportokat. A székek és kerületek vezetéséért felelős volt a királybíró, akit a telepesek soraiból az uralkodó nevezett ki, valamint a szék-, illetve kerületi bíró, akit a közösség választhatott meg.


Az egykori szebeni gerébségből alakult ki az ún. Hét Szék. A közös problémákat a tartományi gyűlésen tárgyalták meg, amely évente kétszer ült össze. Ebben a periódusban a városi tanács rendezte az üzleti ügyek vezetését. Nagyszeben vezetősége intézte az önálló erdélyi szász területi testületek politikai és közigazgatási ügyvitelét. Az Andreanumra hivatkozva szükségét látták, hogy egységes közösséget hozzanak létre (unus sit populus), ez a hosszadalmas folyamat a 15. század második felében ért véget. 1486. február 6-án Thomas Altemberger, Nagyszeben polgármestere, minden okiratot átvesz, amelyben Mátyás király hangsúlyozza az universorum Saxonum nostrorum partium regnis nostri Transsilvanarum gondolatát (a szászok egysége a mi királyságunk erdélyi területein), valamint megerősíti az Andreanumban biytosított kiváltságokat. Így megalakul a nemzeti Szász Egyetem (Universitas Saxonum), mint az erdélyi szászok legfelsőbb politikai, közigazgatási, bírósági és reprezentatív fóruma.


A Szász Egyetem belső erejét arra a tényre vezethetjük vissza, hogy Nagyszebent mint „fővárost és mint első szász várost Erdélyben”1 ismerik el. Itt üléseztek a területi képviselők, hogy megvitassák a székek és kerületek adókötelezettségi problémáit, hogy megtárgyalják az árakat, közös súly- és hosszmértéket állapítsanak meg, bejegyezzék a céheket, és az élet minden területén rendezzék jogszabályaikat. Nem maradt háttérben a politikai döntések megvitatása sem. A törvényszéki fellebezés jogviszonyait a Schwabenspiegel (Sváb tükör), valamint a magdeburgi városi jogkör mintájára rendezték. A Codex Altembergerben jegyzik le azokat a törvényeket, amelyek Erdélyre vonatkoznak, és itt jogerősek. 1583-ban bevezették az erdélyi szászok tulajdonjogaira vonatkozó rendeletet, amely a 19. századig érvényben maradt. A város vezetése a tartományi képviselők gyűlése (Katharinalkonfluxen) alatt a városi tanácsra szállt. A polgármester, később a város királybírája képviselte az összes intézményt, a 16. századtól kezdve a szász grófi címet is birtokolhatta (comes Saxonum).


Nagyszeben akkor részesül a kiváltságokban, amikor az első szász telepesek megérkeztek Erdélybe. Nagyszeben olyan utak kereszteződésénél fekszik, ahova a szélrózsa minden irányából el lehet jutni. A szabadon működő préposti hivatal vallási függetelenséget biztosított a telepeseknek. A gróf vagy ispán Nagyszebenben hozott törvényes döntéseket, olyan ügyekben pedig, amelyeket a vármegyében helyi szinten nem lehetett megoldani, vagy háború idején reá hárult a vezetői, valamint a döntéshozói feladat. A város irányadóvá vált a jog terén a környező vidéken élő telepeseknek. Így Erdélyben a közigazgatási, szellemi, katonai és gazdasági élet egyetlen helyen összpontosult, és mérvadó szerepet vállalt fel egy jogi közösség számára. Ezzel párhúzamosan Magyaroszág északi részén, a túlnyomóan német telepesekkel betelepített Szepességben, három más, egymás mellett fekvő központot hoztak létre.


1301-ben az Árpád-ház kihalása után Kán László vajda, valamint testvére, Péter, gyulafehérvári püspök, megpróbálta Erdély irányítását átvenni. Ezzel az egyértelmű önállóságra való törekvéssel a trónkövetelő, Anjou-házból származó Károly Róbert tetszését akarták megszerezni. A szászok ellenben egy erős királyi kötelékhez ragaszkodtak, amely támogatja a kiváltságaikat, és ezért inkább a bajor Wittelsbacher Ottót részesítették előnyben. 1305-ben behódoltak Wittelsbacher Ottónak, és meghívták „Nagyszeben földjére, hogy mint úr és király jöjjön el a megnevezett földre és királyságba”.2 1306-ban meg is történt ez a látogatás, de Kán László ravasz politikusként felajánlotta lánya kezét Wittelsbacher Ottónak, de ennek ellenére elfogatta, és elrabolta uralkodói jelvényeit, majd behódolt az Anjouknak.


A szebeni Szász Egyetem (universitas Saxonum de Cibino) árulásnak nyilvánította ezt a tettet, és 1308 februárjában megtámadta a két testvér (a vajdának és Erdély püspökének) székhelyét. Egy csapásra elűzték a nemeseket, legyőzték a székelyeket és a vajdák követőit. A közösség sikeresen vezette ezt a többfrontú háborút és megérősítették pozíciójukat az I. Károly Róberttel vezetett tárgyalásokon. Ennek eredményeként, 1309-ben I. Károly Róbertet királynak kiáltják ki, aki 1317-ben megerősíti II. András kiváltságlevelét, az Andreanumot.


Ebben az időben megerősítik Nagyszeben várfalait, olyannyira, hogy azok már bevehetetlenné váltak a török ostromok idején, amikor az Oszmán Birodalom nemcsak ezt a várost, hanem egész Erdélyt rettegésben tartotta. Konstantinápoly elfoglalása után (1453) büszkén mondhatta a polgármester Bécsben, hogy: „Szeben a török számára Magyarország legfontosabb városa, a törökök, fiatalok és idősek, egyaránt követelték Cibinium (Szeben) bevételét, abban reménykedve, hogy ha elesik a magyar királyság pajzsa, akkor több kárt és pusztítást zúdíthatnak a kereszténységre.”3


Nagyszeben a 16. században gazdaságilag és katonailag is erős maradt. 1526 után a Magyar Királyság és Erdély életében döntő fordulat állt be. A magyar királyság török fennhatóság alá kerül, Erdély, részleges független politikai régióként a félhold és a kereszt árnyékában marad 1689-ig. Erdély jólétének, gazdasági és politikai befolyásának az élén Nagyszeben állott. Úgy lehetett rá tekinteni, mint erős és büszke városra, amit nemegyszer területi nagyságából kifolyólag is Bécshez hasonlítottak. Lehetséges, hogy abban az időben Brassó, Beszterce vagy Kolozsvár vagyoni tekintetben fölötte ált, de politikai súlyuk jóval kisebb volt.


A politikai-katonai színhely hamar megváltozott. 1528-ban János király aláveti magát a török szultánnak, ezáltal sikerült megerősítenie uralkodói státusát egy meg nem hódított országban, természetesen az iszlám jogrendszer szerint; a Boszporusz vidékéről segélycsapatok érkeztek országába. Habsburg Ferdinánd király uralkodó hercegként Erdélyt örökölte, ám azt az Oszmán Birodalom Mohács után szüntelenül fenyegetette. Ferdinánd úgy vélte, hogy tőle túl távol esik Erdéllyel együtt Magyarország keleti része, emellett az állami kincstár is üresen állt, és így nemsokára ennek a térségnek a jelentős része Zápolya János uralma alá került. Kezdetben a szászok Habsburg-pártiak maradtak, de 1530-ban Brassó átáll a másik oldalra. Az elkövetkezendő hónapokban a többi szász szék és város is követte Brassó példáját – Nagyszebent kivéve. 1531-ben ez a város Ferdinánd király utolsó bástyája maradt, nemcsak Erdélyben, hanem az egész keleti régióban. Habsburg-párti elkötelezettsége miatt a városnak az évek során több ostromot is el kellett viselnie, aminek messzemenő következményei lettek. Már 1527-ben, miután eldöntötték, hogy kinek az oldalán állnak, János király megvonta a pénzverési jogot Nagyszebentől, emiatt a város egy fontos gazdasági forrástól esett el. Elmaradt a szabad közlekedésen és jogi biztonságon alapuló városok közötti kereskedelem. A várost nem keresték fel az idegen kereskedők, akik erős tőkével rendelkeztek. A háborúskodás és a trónért folyó viták miatt csődbe mentek az Erdélyi-szigethegységben működő nemesfém-feldolgozó vállalkozások is. Nagyszeben helyett Brassó lett egy időre a szászok fővárosa.


A helyzet csak az Erdélyi Fejedelemség megalapítása után (1541) stabilizálódott. A tordai országgyűlésen úgy határoztak, hogy a három rend egyenlő módon részt vesz az országot érintő minden fontos döntésben: megválasztották a fejedelmet, részt vettek a fejedelmi tanácsban, és vétójoggal rendelkeztek, vagyis megakadályozhatták azokat a törvényeket, amelyek valamelyik rend érdekeit nem szolgálta kellőképpen. A fejedelmek számára a három rend előjogai és a membra coronae (a korona tagjai) sérthetetlenek voltak. A három rend pecsétje a következő magabiztos kijelentésről tanúskodik: Erdély a három nemzet országa.


Nagyszeben újra a szász nemzet fővárosa lesz. A Szász Univerzitás is megerősíti (1549), hogy a városi tanács is részt vegyen ülésein. A Szász Univerzitás nemcsak hogy megtartotta, hanem meg is erősítette befolyását.


Gyulafehérvárra esett a döntés, mint fejedelmi székhelyre, hogy ott megszervezzék az országyűléseket, és bár a város az ország fővárosa is volt, mégis Nagyszeben maradt Erdély legjelentősebb városa. Aki „Erdélyre kezet akar emelni, annak először Nagyszeben kulcsát kell zsebre vágnia”4 hangzott el nemegyszer a kijelentés abban az időben, és ezt a tényt Báthory Gábor fejedelem is igen jól ismerte. 1611-ben ennek a kijelentésnek függvényében cselekedett. Báthory fejedelem a katonailag bevehetetlen városba hívta össze az országgyűlést és egy olyan katonai csapat élén vonult be, amellyel szemben az elbizonytalanodott városi elöljároság nem tanúsíthatott ellenállást. Báthory uralkodása végén a Habsburgok tábornoka, Antonio Caraffa jegyezte fel, habár a magyaroknak a kezükben volt a „nervus et decus totius Transilvaniae” (egész Erdély hatalma és ékessége), de a szászoké volt a „Capo Judex Regius Cibiniensis” (a nagyszebeni királyi birák feje).5


Abban az időben nagyon sokan nem tudták egyértelműen megmondani, hogy hol is van Erdély fővárosa. A helyzetnek megfelelően ellentmondásos kijelentések keltek szárnyra. 1527-ben Brodarics István, a Mohácsnál elesett II. Lajos király kancellárja úgy vélte, hogy Erdély „fővárosa” Gyulafehérvár lenne és az is kellene hogy legyen: „Alba Iulia […], amelyet Cézárról vagy inkább Gyuláról, a volt hun vezérről, neveztek el.”6 A kozmográfus Sebastian Münster egyértelműen kijelenti, hogy a „főváros viszont Cibinium, a köznyelvben Hermányváros, amely szinte akkora mint Bécs Ausztriában és nagyon erős falak veszik körül”7. Habár az erdélyi szász Georg Reicherstorffer céloz arra, hogy Zápolya Izabella királynő székhelye Gyulafehérvár, ezt a várost mégsem említi Erdély városai közt, Nagyszebent mint fővárost nevezi meg.8 Pierre Lascalopier utazó, aki a központosított Franciaországból érkezett, nyilvánvalónak tartotta, hogy az ország „központja” ott van, ahol az uralkodó székhelye is, tehát Gyulafehérváron.9 Ezzel szemben az olasz Giovannandrea Gromo, aki 1564–1565 között utazta be az országot, úgy írja le Nagyszebent mint „fővárost és mint első várost” a többi erdélyi szász város között, és Gyulafehérvárt csak úgy jellemezte mint „a fenséges fejedelem és egyes magas rangú személyek udvarát, valamint az ehhez tartózó személyzet és a fejedelmi testőrség helyét”, nem nevezi fővárosnak.10 A német Werner Happel kompromisszum lehetőségét ajánlja fel: az egész ország legnagyobb fővárosa Nagyszeben, de a fejedelmi székhely Gyulafehérvár.11 Habár a szász lokálpatrióta, Tröster Johannes ismerte az „ó- és újteutsch Dacia” térképét, mégsem akarta Gyulafehérvárt sedes Principiumként elismerni, és ebből az okból kifolyólag a hely római eredetéről szóló dokumentumot némi leértékelő megjegyzéssel idézte, mondván, hogy akkoriban ez a város még „egy falunak sem számított”. Ezzel szemben Tröster részletes leírást ad Nagyszebenről, „az erdélyi városok ékességéről, városi házakkal, amelyek olyannyira díszesek, hogy messziről az egész város, a számos magas cserepes tető miatt (amivel a házakat, tornyokat és a várost körülvevő falakat befedték) pirosnak tűnik, és innen származik a török által piros városnak titulált neve is.”12 1690-ben Antonio Caraffa tábornok, aki nagyon jól ismerte az országot és akinek a nevéhez fűződik a Habsburg Monarchiában a kitűnő „timor et amor” terv, újra említést tesz Nagyszebenről „hatalmas metropolisz és a Saxonicalium sedes az országban”.13


A három kiváltságos rend autonóm testületeinek kapcsolatai azután sem változtak, miután a 17. században az Erdélyi Fejedelemség elvesztette autonómiáját és Habsburg-uralom alá került. Így az Erdélyi Fejedelemség a Duna menti Monarchia része lett. Miután Bécs alól lengyel segítséggel visszaverték a törököt (1683), az osztrák csapatok rövid időn belül megtisztították Magyarországot és Erdélyt a gyűlölt oszmán ellenségtől. 1686-ban gróf Scherffenberg tábornok bevonult Erdélybe. 1688-ban Nagyszebenben a rendek hűséget esküsznek I. Lipótnak mint magyar királynak és ezáltal megszabadulnak a török fennhatóságtól. Caraffa tábornok tervét követve – országot félelem és szeretet árán – a császár hatalmi erőbevetések és békítő törekvések között 1691-ben kibocsájtja a Diploma Leopoldinumot (Lipóti Diplomát), amely a kiváltságok tiszteletben tartását, az érvényben lévő alkotmány érvényességét és a vallásszabadságot biztosította. A Diploma Leopoldinum Erdély alaptörvényeit tartalmazta, és 1848-ig volt érvényben.


Ezáltal a tulajdonképpen kiváltságjogot élvező rendek életében nem lépett be nagy változás, ám a bécsi udvar központosító tendenciái a rendek ellenállásába ütköztek. A kiváltságos „natiók” helyhatósági szerveit nem számolták fel, de hatáskö-rük jelentősen csökkent.


A főváros meghatározásának kérdése mellékesnek bizonyult. Bécs volt a császári székhely, ahol természetesen a nagy politikai kérdésekről döntöttek, azokról is, amelyek Erdélyt érintették. Itt rendezték be 1694-ben mint az uralkodó tanács- és végrehajtószervét, az Erdélyi Udvari Kancelláriát, amely a tartomány kormányzásáért és közigazgatásáért felelt. Az uralkodó kinevezte Erdély katonai főparancsnokát és a kormányzót mint az ország legmagasabb tisztségviselőjét. A Diploma Leopoldinumban a gubernator, illetve legfelsőbb államigazgató kifejezés jelenik meg, aki a Főkormányszéket, vagyis az ország kormányzását látta el, és ennek nevében összehívhatta az országgyűlést. Az országgyűlésen meghozott döntéseket Bécsnek is jóvá kellett hagynia, és ennek értelmében előfordult, hogy ezeket módosították, vagy hatályon kívül helyezték.


1703–1711 között, miután a magyar nemesség fellázadt a Habsburgok ellen és kiűzték őket az országból, amikor rövid időre Erdély fejedelme II. Rákóczi Ferenc lett, amikor a kuruc–labanc háborúk dúltak, Nagyszeben volt a legalkalmasabb arra, hogy betöltse a főváros szerepét. Ebben a városban székelt az Erdélyben állomásozó osztrák csapatok katonai parancsnoka is. 1703-ban a Főkormányszék Nagyszebenbe menekül a kurucok elől; az ország kormányának is itt volt a székhelye, a Kék házban, a nagykörúton. 1790-ben Bánffy György áthelyezi a Főkormányszéket Kolozsvárra. A Kincstár, a Pénzügy és Pénzverőhivatal központja Nagyszebenben volt, és meg sokszor ebbe a városba hívták össze az országgyűlést. 1774–1787 között Nagyszeben kulturális fejlődése aranykorát élte, mert akkoriban ebben a városban székelt Samuel von Brukenthal, Erdély egyetlen szász származású kormányzója.


Habár nagyszebeni látogatása során II. József 1773-ban a várost Erdély fővárosának nevezi, de útinaplójában a külsőségekről és az ottani alakalmazottak tevékenységéről tett feljegyzései korántsem hízelgőek: „habár Nagyszeben Fejér vármegye központja, amelyet szász székekre osztottak, a város az ország fővárosa, és néhány éve itt tartják meg az országgyűléseket, a Főkormányszék, a Kincstár és a katonai parancsnok is állandóan itt tartózkodik, a General Commando is itt székel. […] a rendőrség itt szervezetlen, az alkalmazottak azt csinálnak, amit akarnak, itt semmit sem lehet megtalálni, minden utca mocskos és nyomorúsággal van kikövezve.”14


Az Erdély székhelyének kérdését 1790–1848 közötti periódusban Lucas Joseph Marieburg ide illően válaszolja meg: „mivel a nagyfejedelem nem az országban, hanem a címet öröklő Ausztria császáraként az Osztrák Császárságnak a fő- és székvárosában tartózkodik, így Erdélyben nem létezik székváros, de ennek ellenére Nagyszeben a szász föld fővárosa; és a magas elöljárók részben itt székelnek, ahol a katonai parancsnok  és a királyi kincsesház van, részben Kolozsváron, ahol a királyi ország Főkormányszéke működik.”15


De hol is van Erdély fővárosa? Ezt a kérdést csak az önálló fejedelemség idején tehetjük fel, mert a központi hatalom a fejedelemség kialakulása előtt a magyar királyi udvarban, majd később Bécsben összpontosult. A dualizmus ideje alatt Budapest az Osztrák–Magyar Monarchia Lajtán túli területeinek fővárosa, majd az első világháború után Bukarest lett egy centralizált ország fővárosa.


Ennek ellenére az évszázadok során Nagyszeben fenntartotta központi pozícióját az erdélyi szászok életében és most vitathatatlan főváros lesz, 2007-ben, Európa kulturális fővárosa.


 


Fordította Borbáth Zsuzsanna


 


JEGYZETEK


1. Johannes Tröster: Das Alt- und Neu-Teutsche Dacia. Hasonmás kiadvány, Nürnberg, 1666. Ernst Wagner (rsg.): Schriften zur Landeskunde Siebenbürgens. Bd. 5. Köln–Wien, 1981.


2. Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen, Band 1. Hermannstadt, 1892, Nr. 314, 374.


3. Urkundebuch... Band 5.  Bukarest, 1975, nr. 2911, 446.


4. Georg Kraus: Siebenbürgische Chronik, 6.


5. Andreas Gr√änser: Karaffas Projekt an Kaiser Leopold vom Jahre 1690. Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde N. F. 1., Hermannstdt, 1853. 172.


6. Stephan Brodarics: De conflictu Hongarorum cum Turcis ad Mohács verissima descriptio. Krakkó, 1527, idézet a Călători străini despre Ţările române. Maria Holban (rsd..), Bukarest, 1968, 447.


7. Sebastian Münster: Beschreibung aller L√änder. Bazel, 1550, idézet a Călători străini despre Ţările române c. műből, I. kötet, Maria Holban (rsg..), Bukarest, 1968. 504.


8. Georg Reicherstorffer: Chorographia Transilvaniae. Wien, 1550, idézet a Călători străini despre Ţările române c. műből, I. kötet, Maria Holban (szerk.), Bukarest, 1968, 213.


9. A Montpellier-i Egyetem Orvosi Kari könyvtárában található  francia kézírat román fordítása, Voyage fait par moy Pierre Lescalopier parisiein, l’an 1574 de Venise à Constantinopole. In Călători străini despre Ţările române, I. kötet, Maria Holban (rsg.), Bukarest, 1968. 433.


10. Johann Andreas Gromo: Uebersicht des ganzen im Besitz des Königs Johann von Siebenbürgen befindlichen Reiches und allen Merkwürdigkeiten desselben. Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde. N.F. 2, 1857, 13, 19–21, 26f.


11. v.ö. Călători străini despre Ţările române, V. kötet, Bukarest, 1973, 640.


12. Tröster Johannes: Călători străini despre Ţările române, V. kötet, Bukarest, 1973, 374.,427.


13. Andreas GrÊnser: Karaffas Projekt an Kaiser Leopold vom Jahre 1690. 175.


14. Schaser függelékéből idézve: Brukenthal XXX 262f.


15. Lucas Joseph Marienburg: Geographie des Gro√üfürstertums Siebenbürgen. Hermannstadt, 1813, Köln-Wien, 1987. 152.


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal