HU  |   RO  

Korunk 2004 Február.

Olasz diplomáciai dokumentumok Magyarországról


Réti György

E sorok írója első történetírói szárnypróbálgatásainak kezdete óta fő feladatként az 1930-as évek magyar–olasz kapcsolatainak vizsgálatát tűzte ki maga elé. 1961–62-ben erről írtam egyetemi évfolyami, majd szakdolgozatomat, 1968- ban egyetemi doktori értekezésemet, hogy végül 1998-ban az ELTE Eötvös Kiadó jelentesse meg a Budapest–Róma, Berlin árnyékában (1932–1940) című összegező igényű monográfiámat.1


Monográfiám elkészítéséhez kitűnően tudtam hasznosítani A Wilhelmstrasse és Magyarország (1933–1944) című,2 német dokumentumokat közlő gyűjteményt, amely a magyar forráskiadványok immár klasszikusnak tekinthető alapműve, alapvető hivatkozási forrás a sorsfordító éveket és annak külpolitikáját, valamint diplomáciatörténetét vizsgáló minden magyar mű számára.


E nagyon fontos dokumentumkötet megjelenése óta tervezem olasz pandanjának elkészítését.  Külügyes-diplomáciai tevékenységem három évtizeden keresztül akadályozott abban, hogy megvalósítsam tervemet. 1999-ben bekövetkezett nyugdíjaztatásom lehetőséget adott arra, hogy megpróbáljam realizálni e szándékot.


Felmerülhet a kérdés, hogy a témáról szóló monográfia elkészülte után van-e értelme a dokumentumok teljes szövege közlésének. Véleményem szerint igen, mert ez lehetővé teszi, hogy a magyar történetírás számára a maguk teljességében rendelkezésre álljanak a korszak magyar–olasz kapcsolatai vizsgálata számára nélkülözhetetlen dokumentumok, amelyekből esetleg más történészek e sorok írójától eltérő következtetéseket vonhatnak majd le.


Az olasz diplomáciai hungaricumokat fordító tevékenységemnek eddig két kötet megjelenése lett a következménye: 2000-ben az Aula Kiadónál jelent meg a második bécsi döntés előkészítéséről szóló tematikus kötet,3 majd két évvel később – saját kiadásomban – az 1932–1945 közötti időszakot feldolgozó, három kötetesre tervezett sorozat első része, amely a Gömbös-korszak négy évéről szól.4 Az előbbi 115, az utóbbi 703 dokumentum magyar fordítását és kommentálását közli.


Itt is szeretném kifejezni hálás köszönetemet a Nemzeti Kulturális Alap Levéltári Kollégiumának, amely támogatásával lehetővé tette e két kötet kiadását.


Nagy örömömre szolgált, mert tevékenységem nem egészen haszontalan voltának visszajelzése volt, hogy Balogh L. Béni erdélyi történész a második bécsi döntésről szóló könyvében mintegy harmincszor hivatkozik az elsőként említett kötetre.5


Magam sem mondtam le azonban e dokumentumok feldolgozásáról. Itt most két  módszertanilag különböző feldolgozást közlök.


Az első, az 1934. évi marseille-i merényletről szóló írás reményeim szerint a téma komplex megközelítését mutatja. A dokumentumok mellett igyekszik számba venni a témáról szóló más monográfiákat is, és polemizál az általam vitatott nézetekkel.


A másik írás egy, a dokumentumok fordítása közepette talált „iratgyöngy”,6 amelyet aktualitása miatt emeltem ki a lefordított dokumentumok halmazából, és a háttér alaposabb feldolgozása nélkül ajánlok az olvasó figyelmébe.


 


I


A marseille-i merénylet és a negyedik Mussolini–Gömbös-találkozó
Zsarolás, behódolás vagy érdekközösség? Megőrizte-e Itália központi szerepét a magyar külpolitikában?
*


 


A magyar történetírásban vitatott kérdés Benito Mussolini olasz és Gömbös Gyula magyar miniszterelnök viszonya a marseille-i merénylet után.


Az 1934. júliusi sikertelen Anschluss-kísérlet rendkívüli mértékben kiélezte a német–olasz szembenállást. Emiatt Mussolini külpolitikájában egy időre előtérbe került a Franciaországhoz való közeledés gondolata. Annál inkább, mert a Ducét ekkor kezdte foglalkoztatni Etiópia elfoglalásának lehetősége, amihez szüksége volt Párizs hallgatólagos beleegyezésére és a két ország afrikai politikájának egyeztetésére (különösen a Tunisszal kapcsolatos nézeteltérések tisztázására). Ezért Mussolini – elnyomva lelkületének alapvetően francia- és békeellenes érzelmeit – megpróbált alkalmazkodni az Európában akkor uralkodó békés áramlatokhoz. Ezt mutatta az európai biztonsági rendszer „szülőatyjához”, Louis Barthou francia külügyminiszterhez eljuttatott meghívása.


Budapesten joggal vélhették, hogy az olasz–francia közeledés fenyegeti a trianoni béke revíziójára alapozó magyar külpolitikai érdekeket. Ennek adott hangot feltűnést keltő, a Pesti Napló 1934. szeptember 8-i számában megjelent vezércikkében Bethlen István volt miniszterelnök. Cikkében kifejezte rosszallását a Róma és Párizs közötti „flirt” miatt, amely törést okozhat a magyar–olasz kapcsolatokban.7


Barthou 1934 júliusára tervezett római látogatását Dollfuss meggyilkolása miatt október végére halasztották. Mint ismeretes, október 9-én Marseille-ben újabb, az egész Európát megrázó merényletet követtek el, amelynek áldozatul esett Sándor jugoszláv király mellett Louis Barthou is. A merénylet kitervelőinek fő célja az európai biztonsági rendszer kialakításának megakadályozása volt.


„A marseille-i pisztolylövések – írta emlékiratában Antal István, Gömbös sajtótitkára – csaknem azt a hatást idézték elő Európában, mint húsz évvel ezelőtt Princip golyói: s ha a legvégső konzekvenciát, a világháborút ezúttal még nem is robbantották ki, néhány hónapig mindenesetre állandóan »könyökünkkel súroltuk a háborút«, hogy egy későbbi francia miniszterelnök közismert szólásmódját használjam.”8


A merényletet követő nyomozás szálai Németországba, Olaszországba és Magyarországra is elvezettek. Bizonyítást nyert, hogy a merényletet szervező horvát usztasák egy részét a magyarországi Jankapusztán képezték ki. A gyilkosságot követő nemzetközi felháborodás és a nyomozás eredményei nehéz helyzetbe sodorták a magyar kormányt, annál is inkább, mert Franciaország és a kisantant országai – nem akarván rontani kapcsolataikat Németországgal és Olaszországgal – arra törekedtek, hogy csak Magyarországot ültessék a vádlottak padjára. A Magyarország elleni kampány élére a királyát vesztett Jugoszlávia állt: éles sajtókampányt folytattak Budapest felelősségét illetően, és számos magyart utasítottak ki Jugoszláviából.


A német sajtó, hogy saját kormányáról elterelje a gyanút, Magyarországot vádolta a merénylet megszervezésével. A Berlin politikájával szembeni magyar elégedetlenséget fokozták a magyar hírszerzés révén kapott értesülések, miszerint Göring a jugoszláv király temetésén közölte a jugoszláv régenssel és a román királlyal, hogy Németország nem támogatja az országaikkal szembeni magyar területi követeléseket.9


Amint a római követből a külügyminiszter állandó helyettesévé előlépett Hory Andrásnak a marseille-i ügyről készített feljegyzéséből kitűnik,10 Budapesten nagyon sokat tudtak a mások felelősségéről ahhoz, hogy különösebb aggodalommal várják az ügy népszövetségi vitáját. Gömbös mégis úgy döntött: Rómába utazik, hogy legfőbb szövetségesével megvitassa a követendő taktikát.


A magyar kormányfőnek, akinek korábban nem tetszett az olasz–francia közeledés, most ez bizonyos mértékig kapóra jött, mert Mussolinitól várta, hogy francia közvetítéssel meghiúsítsa a kisantant országainak – különösen Jugoszláviának – a merénylet utáni, Magyarország elszigetelésére irányuló diplomáciai offenzíváját.


Az 1934. november 6-án és 7-én folytatott római tárgyalásain Gömbös először az akkor másodlagos gazdasági és kulturális kérdésekre terelte a szót, majd átadta Mussolininak a magyar revíziós követeléseket ábrázoló térképet. Az olasz kormányfő a magyar igényeket „józannak, tárgyilagosnak és mérsékeltnek” nevezte, és ismételten megígérte azok támogatását.11


Gömbös jövetelének fő célja, a marseille-i merénylet megvitatása, az első napon csak olyan formában merült fel, hogy Mussolini tájékoztatta Gömböst: BeneÂą a kisantant tanácsában azt javasolta, hogy a merénylet ügyét használják ki a „Magyarországgal való végleges leszámolásra”. Ezután megkérdezte, megerősítették-e a magyar határokat, amire Gömbös pozitív választ adott.


A november 7-i tárgyalások középpontjában a marseille-i merénylet állt. Rátérve a kérdésre Gömbös hangoztatta, hogy a merényletben a magyar hatóságok és állampolgárok „részt nem vettek”. Elismerte, hogy „valószínűleg voltak” Magyarországon élő emigránsok, akik részt vettek a gyilkosságban, de „ezeket felfedezni szervezettségük titkossága miatt lehetetlen volt”.


Gömbös ekkor – feljegyzése szerint „csak általában említve”megjegyezte, hogy  „vannak hangok, menjünk a népszövetséghez, még mielőtt a szerbek döntő lépésre szánják el magukat”. Ezután így folytatta:Én a magam részéről nem vagyok emellett, a Duce sem... Sokkal fontosabb annak megállapítása, hogy a Kisentente Olaszországot Magyarországtól el akarja távolítani, hogy izolálva könnyebben elbánjanak velünk.”12 (Kiemelések itt és a továbbiakban a szerzőtől.)


Ebből a stilisztikailag nem túlságosan sikeres beszámolóból kitűnik, hogy sem Gömbös, sem Mussolini nem volt híve a népszövetségi eljárásnak, mert mindkettőjüknek meglehetősen sok takargatnivalójuk volt a marseille-i merénylet ügyében. Ezért túlzásnak tűnnek egyes korabeli és mai kommentárok – ez utóbbiak közül a legjelentősebb Ormos Mária, a kérdés legkiválóbb magyar szakértőjének a véleménye –, miszerint Gömbös megfenyegette sőt megzsarolta Mussolinit.13 Véleményünk szerint a népszövetségi tárgyalás lehetőségének ilyen futólagos és negatív jellegű említése nem tekinthető sem fenyegetésnek, sem zsarolásnak. Közös érdekük lévén a merénylettel kapcsolatos francia és jugoszláv vádak visszaverése, Mussolini és Gömbös ebben a kérdésben is eszmetársak és érdekszövetségesek voltak. Ezt bizonyítja további beszélgetésük is.


Gömbös ezután patetikus szavakkal hangoztatta, hogy Magyarország egyedül is felveszi a „véres harcot, amilyent a történelem nem ismer, még akkor is, ha előre tudnánk, hogy el fogunk pusztulni”.


Mussolini válaszában kifejtette, „nem hiszi, hogy a marseille-i esetnek komolyabb következménye lehetne”. Közölte, hogy ő nem adja ki Paveliæet és Kvaterniket, a két, Olaszországban élő horvát emigráns vezért, és javasolta, hogy Magyarország se adjon ki senkit. Ezután a „megindulástól elsápadva” jelentette ki: „Ha mégis szerb vagy bármely oldalról fegyveres beavatkozás történnék, akkor ő mozgósít, az egész nemzetet fegyverbe szólítván mellettünk áll és átlépi a határt.”


Gömbös hasonló megindultsággal válaszolt: „Egy újabb korszak kezdődik most az olasz–magyar barátság életében, mert a fegyverrel megkötött barátság a legreálisabb és a legbiztosabb. Miránk is minden körülmények között számíthat.”


Ezután a katonai kérdéseket vitatták meg. Ezeket a feljegyzés nem részletezi, csak a „teljes egyetértést” konstatálja.


Búcsúzáskor a két kormányfő nevetve beszélgetett „az úgynevezett elhidegülésről”, amely kettőjük között állítólag fennáll.


Befejezve a marseille-i ügyre vonatkozó rész ismertetését, csak megismételhetem azt a véleményemet, hogy a kérdésben teljes érdekszövetség állt fenn a két kormányfő között.


A „zsaroló Gömbössel” szemben álló nézet az, miszerint a magyar miniszterelnök a marseille-i ügy kapcsán „fenntartás nélkül behódolt” Mussolininak. Ezt az álláspontot képviselte Kerekes Lajos Anschluss 1938 című könyvében.14 Amint a tárgyalások fenti leírásából kitűnik, valójában arról beszélhetünk, hogy a marseille-i ügyben a magyar diplomáciának a korábbinál is nagyobb szüksége volt Olaszország támogatására, és ezt Gömbösnek sikerült megszereznie a horvát usztasák itáliai tevékenységének elhallgatása fejében.


Nem látszik megalapozottnak Fulvio D’Amoia, a neves olasz történész megállapítása, aki az 1934. novemberi Musso-liniGömbös-találkozóból teljesen figyelmen kívül hagyva a marseille-i merényletre vonatkozó részt azt a következtetést vonja le, hogy Olaszország „elvesztette központi szerepét” a magyar külpolitikában.15 Véleményem szerint a római hármas egyezmény és a novemberi kormányfői találkozó éppen azt mutatta, hogy 1934-ben Olaszország még központi szerepet játszott a gömbösi külpolitikában. Más kérdés, hogy a magyar kormányfő nem adta föl a reményt, hogy a Budapest–Róma–Bécs együttműködésbe később Berlin is bevonható lesz. Az is igaz, hogy a hitleri Németország, gyors megerősödésével arányosan, egyre nagyobb szerepet játszott mind az olasz, mind a magyar politikában. Mégis, hogy csak a legfontosabb eseményekre emlékeztessünk: Mussolini fellépése nélkül Münchenben nem került volna napirendre a magyar revízió kérdése, és Rómának meghatározó szerepe volt az 1938-as és 1940-es két bécsi döntésben, amelyek révén  a horthysta külpolitika fő célkitűzésének korábbi „verbális támogatása” reális támogatássá vált. A tények azt bizonyítják, hogy Róma „központi szerepe” a magyar külpolitikában csak az 1938-ban bekövetkezett Anschluss után kezd veszíteni jelentőségéből, hogy azután 1940 végén, a berlini hármas egyezmény aláírásának eredményeként végleg megszűnjön.


A marseille-i ügy magyar vonatkozásait illetően álljon itt Ormos Mária Merénylet Marseille-ben című kitűnő könyvének konklúziója: „...a revíziós politikát folytató magyar kormánykörök valóban ünnepeltek. Úgy sikerült eljátszaniuk a bűnbak szerepét az olaszok helyett, amint azt remélték. (Kiemelések tőlem – R.Gy.) Hálára kötelezték az olaszokat, s élvezték az angolok, kisebb mértékben a francia kormány támogatását is... ” 16


Összegezve a leírtakat megállapítható, hogy Gömbös és Mussolini megállapodása a marseille-i ügyben nem tekinthető se „zsarolásnak”, se „behódolásnak” Gömbös részéről, hanem – arany középútként – a két kormányfő közötti jól felfogott érdekközösség megnyilvánulásának.


 


II
(Még mindig aktuális)
olasz dokumentum a romániai magyar kisebbség helyzetéről


Az Olasz Külügyminisztérium Történeti Levéltárának anyagaiban kutakodva, az 1938. évi 22. csomóban egy dátum és aláírás nélküli megsárgult dokumentumra találtam, amelyben az Olasz Külügyminisztérium illetékes és névtelen szakértője ismerteti a Románia és a Szövetséges Hatalmak között 1919. december 9-én megkötött  Szerződésben Bukarest által a hozzá került magyar kisebbségek védelmében vállalt hatpontos kötelezettséget.


Amint a feljegyzésből kitűnik, a Népszövetség – Itália képviselőinek aktív részvételével – az ezt követő csaknem két évtizedben rendszeresen vizsgálta a kötelezettségek megsértéséről szóló, az azokat elszenvedő magyar kisebbségektől származó petíciókat.


Íme a dokumentum:


Az olasz Külügyminisztérium II osztályának feljegyzése a magyar kisebbségekről17


„Romániának a kisebbségekkel való bánásmódot illető kötelezettségei abból az egyezményből fakadnak, amelyet 1919. december 9-én Párizsban kötöttek meg Románia és a Szövetséges Hatalmak között.


Az a bánásmód, amelyet így Románia nemzetközileg köteles biztosítani a kisebbségeknek a következőkből tevődik össze:


1. A hitvallás szabad gyakorlása.


2. A polgári és politikai jogok gyakorlása.


3. A közfunkciók vállalása.


4. Nyelvük szabad használata a hivatalokban is.


5. Iskolák, nevelési, valamint vallásos jótékonysági és más szociális intézmények létrehozásának joga.


6. A román kormány kötelessége annak biztosítása, hogy azokban a helységekben, ahol az etnikai, nyelvi és vallási kisebbségek jelentős arányban élnek, ott az oktatást az érdekelt kisebbség nyelvén beindítsák.


A Párizsi Szerződés értelmében Románia kötelezettségeit a Népszövetség garanciája alá helyezik. Teljesítésüket a Népszövetség Tanácsa ellenőrzi azon bizottságok révén, amelyek a kisebbségek érdekeinek vélt megsértéséről szóló petíciókat készítik.


A Népszövetség kisebbségi bizottságaira vonatkozó szabályok szerint a román kormányt felkérik, hogy ezek minden petíciójára vonatkozóan adjon tájékoztatást, annak megvilágítására, hogy az adott jogsértés megtörtént-e vagy sem.


A román kormány, hasonlóan Lengyelország magatartásához, jó ideje nem válaszol ezekre a kérdésekre.


Magyarország nem tartozik a Párizsi Szerződés aláírói közé. Ezért a magyar kormánynak – bár különösen érdekelt a Románia által a kisebbségi kérdésben vállalt kötelezettségek betartásában, figyelembe véve a Romániában élő nagyszámú magyar kisebbséget – jogi szempontból nincs lehetősége arra, hogy érvényesítse jogait, azért sem, mert a Párizsi Szerződés által védett magyar kisebbségek román állampolgárokból állnak.


A Párizsi Szerződés, miként más hasonló kisebbségvédelmi szerződések, abból indul ki, hogy egy olyan kisebbségvédelmi rendszert hozzanak létre, amelynek betartása nem vezet jogi jellegű ellentétekhez azon állam között, amelyben a kisebbségek élnek, valamint azon szomszédai között, amelyekhez ezek etnikailag tartoznak.


Itália mint a Párizsi Szerződés aláírója mindig különös érdeklődéssel figyelte a magyar kisebbségek petícióit, és az olasz képviselők a kivizsgálásukra alakult bizottságokban mindig szigorú és objektív vizsgálatra törekedtek. Ebből a célból, a tények megállapítása érdekében kapcsolatban álltak a magyar küldöttséggel.


1937 februárjában az olasz kormány a bukaresti kormánynál tett eljárásával elérte azt, hogy felfüggesszék két lap megjelenését, amelyek különösen erőteljesen támadták a magyar kormányt.


P.S. Megjegyzendő, hogy a Párizsi Szerződés mindvégig »etnikai kisebbségekről« nem pedig »magyar kisebbségekről« szól.”


 


Tudjuk, hogy a feljegyzés megírása óta eltelt hatvanhat évben a romániai magyar kisebbségek helyzete továbbra sem a Párizsi Szerződésben megjelölt nemes elvek szerint alakult. Bár a rendszerváltozás óta eltelt több mint egy évtizedben jelentős javulás állt be a magyar kisebbségek helyzetében – legutóbb éppen az aradi Szabadság-szobor helyzetével kapcsolatos méltatlan eljárás mutatta –, sok még a javítani való.


Sajnos még mindig aktuális történelmi mementóként közöljük hát ezt a dokumentumot. Abban a reményben, hogy az egységes és demokratikus Európa felé törekvő Románia visszatér a dokumentum elején vállalt kötelezettségeihez, aminek következtében az elveszíti hosszúra nyúlt mementó jellegét.


Réti György


JEGYZETEK


1. Réti György: Budapest–Róma, Berlin árnyékában – Magyar–olasz diplomáciai kapcsolatok a Gömbös-kormány megalakulásától a berlini háromhatalmi egyezményig, 1932–1940. ELTE Eötvös Kiadó, 1998. 299 oldal, 4 fotóval (a továbbiakban: Réti). Örömömre szolgált, hogy e kötet 2003 őszén megjelent „amerikaiul” is, Peter Pastor szerkesztésében és a Columbia University Press terjesztésében.


2. A Wilhelmstrasse és Magyarország – Német diplomáciai iratok Magyarországról, 1933–1944. Összeállították és sajtó alá rendezték, a bevezető tanulmányt írták: Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Loránt és Juhász Gyula, fordították: Kallós Pál és Simonffy-Tóth Ernő. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1968. 1005 oldal, 727 dokumentum. 


3. Olasz diplomáciai dokumentumok a második bécsi döntésről – Hogyan kaptuk vissza Észak-Erdélyt 1940-ben? Aula Kiadó, Bp., 2000. 206 oldal + 4 fotó, 1 térkép. A bevezető tanulmányt közölte a Korunk 2000/1. száma is.


4. A Palazzo Chigi és Magyarország – Olasz diplomáciai dokumentumok Magyarországról (a Gömbös-kormány időszakában), 1932–36, a szerkesztő-fordító előtanulmányával és kiadásában, 20 oldalas bibliográfiával, olasz nyelvű ismertetővel, 2003. 516 oldal. A kötet bevezető tanulmányát közölte a Levéltári Szemle 2003/2. száma is.


5. L. Balogh Béni: A magyar–-román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés. Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2002.


6. Az elmúlt év irattári „búvárkodásai” során több ilyen „iratgyöngyöt” mutattam fel. A kifejezést először a Mussolini 1909. évi Monarchia-beli kitiltásáról szóló közleményben használtam (História, 2001/3. sz.).


7. Pesti Hírlap, 1934. IX 8. L. Kerekes  Lajos: Anschluss 1938, 153. Pritz Pál:  Magyarország külpolitikája Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején (1932–1936) 178–184.


8. Antal István emlékiratai 574–575. A mondás Pierre Lavaltól származik. E bevezetés után Gömbös Gyula sajtófőnöke 43 oldalon ismerteti a merényletet követő események magyar vonatkozásait.


9 A marseille-i merényletre vontkozó gazdag irodalomból kiemeljük Ormos Mária Merénylet Marseille-ben, Ekhardt Tibor Regicide at Marseille, J. Petersen Hitler e Mussolini, la difficile alleanza  című művét, valamint Pritz Pál és Kerekes Lajos két említett könyvét.


10. Vö. Pritz Pál: i. m. 180–181; Ormos Mária: Franciaország és a keleti biztonság. 342–344.; Kerekes: i. m.


11. A találkozóról Gömbös által készített feljegyzés egyetlen másolati példánya a kormányfő bizalmasának, Semsey Andornak  irataiban maradt fenn, OL. KÜM. K 698.  Fulvio Suvich olasz külügyminiszter-helyettes vonatkozó feljegyzését lásd az Olasz Külügyminisztérium Diplomáciai Levéltárában: ASMAE, Ungheria 1934. 10. cs.  Suvich feljegyzése azonban csak nagyon futólagosan említi a merényletre vonatkozó részeket. Feltehető, hogy erről a kérdésről külön feljegyzést készített, de ennek eddig nem akadtam nyomára. Gömbös előző három római látogatásáról, valamint 1936. márciusi utolsó vizitjéről lásd a szerző Budapest–Róma, Berlin árnyékában.... c. könyvét.


12. OL. KÜM. u.o.


13. Lásd Ormos Mária: Merénylet Marseille-ben. 178. Franciaország és... 342–343., továbbá kéziratos opponensi véleményét e szerző Budapest–Róma, Berlin árnyékában.... c. disszertációjáról, amelyre a Múltunk 1995/2. számában közölt tanulmányban kíséreltem meg először  válaszolni. (76.)


14. Kerekes: i.m. 157.


15. Fulvio D’Amoia: Italia e Ungheria. I rapporti nel primo decennio (Itália és Magyarország kapcsolatai az 1920–30-as években) in: Guida e Tolomeo (szerk.): Italia e Ungheria (1920-1960).  XXVII


16. Ormos M.: i.m. 194–195.


17. Olasz Külügyi Levéltár (ASMAE), Ungheria, 1938. 22. csomó. Dátum és aláírás nélküli feljegyzés.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal