HU  |   RO  

Korunk 2007 Február.

A sötétség kritikája


Egyed Péter

 


A nyolcvanas évek voltak a legsötéteb-bek… Szellemi szempontból azonban mégis a legvilágosabbak voltak a számunkra, mert tudni lehetett: a marxizmus, marxizálás, marxológia – amelyben az előző nemzedékek még úgy-ahogy feltalálták magukat – sem a társadalomtudományban, sem az elméletben és legfőképpen a filozófiában nem jelentett már semmit. Doktrínáról, utópiáról és ideológiáról végképpen ne is essék szó. Ez a felismerés, ennek a tudatosítása kétségtelenül a Bretter György nevéhez fűződik. Persze nem a marxizmus halálának a kijelentésén múlnak a dolgok, hanem azon a teoretikus és filozófiai tevékenységen, amelyet Bretter György következetesen végigvitt, és amellyel közvetlen környezetét, tanítványait, diákjait és eszmetársait határokon innen és túl befolyásolta, valósággal megszabván teoretikus kibontakozásukat. Március 21-én lenne 75 éves. Ezzel kapcsolatban idézem fel azt a vitát, amely közötte és Gáll Ernő között bontakozott ki, és amely a romániai magyar értelmiségiek egyik legfajsúlyosabb vitája volt, jóllehet Bretter György nagy teoretikus pamfletjét, Az ideológus és az ő nyelve címűt csak kéziratban lehetett ismerni. Bretter persze nemcsak Gáll Ernővel, hanem a tanítványaival is vitatkozott, legfontosabb elméleti felismerése az lévén, hogy az utópiát nem lehet negatív utópiák alapján dekonstruálni és bírálni, hanem csakis a hiány fenomenológiájának és analitikájának az alapján. Tehát a társadalomban immanensen megmutatkozó léthiánynak feleltethető meg az a filozófia, amelyet ki kell dolgozni. (Magyarországi ismerői, barátai és kritikusai közül Kardos András, Tordai Zádor és Vajda Mihály voltak azok, akik kétségtelenül felismerték a bretteri mű radikális újdonságát és fontosságát!)


 


Idézzük fel tehát a vitát, hiszen súlyos és típusos fejezet ez a nemzetiség eszmetörténetében is, szervesen hozzátartozik ahhoz az ideológiai, eszmetörténeti mezőhöz, amelyben a Bretter-írások valamilyen – furcsa kijelentés ez a filozófia esetében – gyakorlati célszerűséget nyertek, azazhogy egy jelenséget értékelni lehetett a segítségükkel. A jelenségről hosszan értekezett Gáll Ernő Számvetés című könyve Kísérletek a nemzedéki párbeszédre című fejezetében (Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, Kvár, 1995. 177–189). Ebből idézünk, a főbb összefüggéseket kibontandó. „1976-ban Nélkülözhetetlen elmélet. Egy nemzedéki jelentkezés fenomenológiájához címmel – ugyancsak a párbeszéd jegyében igényesebb szemlét írtam a fiatal elméleti írókról (12.), akik akkortájt tűntek fel. Ehhez alkalmat kínált Molnár Gusztáv Az elmélet küszöbén (Buk., 1976) című kötetének a megjelenése, de bemutatásával azt a mulasztást is jóvá szerettem volna tenni, hogy Tamás Gáspár Miklós előbb piacra került kötetéről (A teória esélyei. Buk., 1975) a kritika jószerével alig közölt valami érdemlegeset. [Engedtessék megjegyezni, hogy e sorok írója viszont közölt kritikát Filozofémáktól a kritika elméletéig címmel. Echinox, 1977. 1.] E két egyéni munka mellett tekintetbe kellett vennem a Szövegek és körülmények című antológiában (Buk., 1974) történt csoportos jelentkezést is, úgyhogy már írásom elején megállapítottam: »ezekben az egyéni és kollektív jellegű antológiákban valami olyasmi jelentkezik, ami csak egész művelődésünk összefüggéseiben elemezhető«. [...] Rámutattam a szellemi életünkben bekövetkezett örvendetes eseményre: először fordult elő a romániai magyar művelődésben, hogy szinte egyidejűleg több tehetséges, reményekre jogosító  filozófus és társadalomkutató startol. Egyed Péter a csoport jelentkezését »együttes haditett-ként« értékelte, de számomra is nyilvánvaló volt, hogy merőben újszerű, az adott kereteket meghaladó nemzedéki stafétával van dolgunk. A stafétaváltás azonban – értelmezésem szerint – egy nemzetiségi, tehát diszkriminált művelődés esetében nem zárja ki a nemzedékek közötti együttműködést. Siettem azonnal leszögezni: együttműködésen nem valaminő kényszeredett hasonulást, hanem olyan szintézist értek, amely a különböző korosztályok érvényes tapasztalatainak és képességeinek felfokozott summázását teszi lehetővé. [Gáll Ernő sincs már közöttünk. Könyvében talán túlságosan is sokat hivatkozik rám. Azonban most mégsem kegyeleti és személyes okok miatt sietek leszögezni, hogy Gáll Ernő szellemi ember volt, aki tudta, hogy főleg egy kis kultúra számára létkérdés teljesítményeinek – nyilván kritikai – számontartása, egyfajta autokommunikáció, belső öntudat. Furcsa paradoxon, hogy ez ma nem létezik. Azonban Gáll Ernőnek azt is tudnia kellett volna, hogy ez a baljóslatú, Hegelből Leninbe mentett kifejezés – a szintézis – éppen a nemzedéki sajátosságról való lemondatást jelenthette a nemzedék számára, besorolást a homogén közegbe. – E. P.] Számoltam a Bretter György előszavában jelzett nyomatékosított mássággal s azzal, hogy – szerinte – a »szövegírók«-ra váró egyedi, radikális feladatokból, a kultúra demitizálásából, az előttük járó nemzedékek »nyelvi monolitásának« megszüntetéséből polémia támadhat, de bíztam a párbeszéd hatékonyságában. Tekintettel voltam arra is, hogy a csoportot nem annyira valamilyen közösen elfogadott hitvallás, mint inkább a bírálat, a kontesztáció buzgalma kötötte össze, s e belső pluralizmusban szintén a különféle együttműködések lehetőségét szerettem volna felfedezni. Rosszul mértem fel ezeket az esélyeket. Pontosabban: nem érzékeltem kellő mértékben annak a radikalizálódásnak a mélységét, amelyet a számomra sokszor ezoterikusnak tűnő szövegek rejtetten tolmácsoltak. Azt hittem, hogy a néhány fenntartás és kritikai észrevétel kíséretében megfogalmazott – alapjában pozitív kicsengésű – ismertetésem kedvező fogadtatásra talál. Tévedtem. Cikkemet nem a várt párbeszéd kibontakozása, hanem az elutasítás követte. Értésemre adták, hogy a felkínált dialógusra nincs szükség. [Gáll Ernő elméletileg tévedett egy jelenség megítélésében, s tévedésének személyes konzekvenciái súlyosak voltak. – E. P.]”. Fél évvel később Bretter György reflektált a történtekre. „A magyarázat – írja róla Gáll – noha egyet-mást érthetőbbé tett számomra, nem nyugtatott meg. Az elutasítás okozta traumát sem oldotta fel. A további kapcsolatkeresésben nyilván gátlásosabbá váltam, de alapvető – nem paternalista beállítottságú – törekvéseimet nem adtam fel.” Értékelésemből tehát az következik, hogy Bretter világosan átlátta, itt nem egyszerűen deklarált, hanem elméleti radikalizmusról van szó, és persze az azt kifejező nyelvi autonómiáról is – amelynek létrehozásában maga is közreműködött.


Tegnapi és mai önismeret címmel tette közzé a főleg a nemzetiség-, értelmiség- és erkölcsszociológia tárgykörébe tartozó könyvét Gáll Ernő (Kriterion, Buk., 1975). E könyv és szerzője szemléleti módjának teljes elutasításaként született meg Bretter György pamfletje, amely köré, illetve nemközlésének körülményei köré egész legendárium szövődött. (Molnár Gusztáv reflektál erre hosszasan Törzsök Erikával folytatott beszélgetésében.) A kemény személyes támadást megfogalmazó pamflet közléséről végül is lebeszélték Brettert. Egy 1997. november 20-i naplójegyzetében Gáll Ernő rezignáltan idézi azt a Mester Bélától származó hírt, hogy egy újabb Bretter-kötetben, a Tóth László szerkesztette A felőrlődés logikájában az inkriminált szöveg megjelenik. Nem jelent meg, csak a Kellék Bretter-számában. Nincs olyan megfontolás, amely indokolhatná, hogy ennek az intranzigens írásnak az érvrendszerét post festa bekapcsoljam a Gáll Ernő és Bretter között zajló polémiába. Viszont számos kérdés, tematikus csomópont megértetésében abszolút fontosságú. Ezért nem tehetek mást, teljes terjedelmében újraközlöm, amit az is indokol, hogy ismertsége csekély.


2003-ban jelent meg Gáll Ernő Napló I–II. 1977–1990 című 1100 oldalnyi munkája (Polis Könyvkiadó, Kvár). Ebben – lévén a napló jóval szubjektívebb műfaj, mint a visszaemlékezés – más fénytörésben jelennek meg a fenti tények. Néha nehéz nyomon követni a szerzőnek azt a lelki mechanizmusát, ahogyan ideológiai összefüggésekbe vetíti bele, és azokból olvassa ki a saját szerepének a nyilvánosságbeli, közéleti megítélését, amelyet aggályos – és ez egy nagyon enyhe kifejezés – figyelemmel követ. Az ideológiai és személyes kérdések túlexponálása azonban ismételten arra hívja fel a figyelmünket, hogy milyen iszonyatos, torzító nyomás nehezedett egy immár a kulturális genocídium állapotába kényszerített kisebbségre. Arra is figyelmeztet, hogy az ideológia önmagában is életveszélyes volt, mert elfedte a hatalmi kényszerítettség brutális valóságát. De szemlézzük a hivatkozásokat: a bibliográfiai mutatókkal együtt harmincötször bukkan fel a Bretter neve – és itt a kontextusokra nem is térhetünk ki. A botránykő itt is a Bevezetések és kísérletek recenziója, amelyet a Korunk 1977. 5–6. száma közölt. Itt most már nem tekinthetünk el a részletes idézéstől, ha az indulatok természetét meg akarjuk érteni: „Hogy mennyire ilyen az elhelyezések típusa, azt igazolja Gáll Ernőnek a Korunk 1976. évi 12. számában megjelent írásának  (Nélkülözhetetlen elmélet) sorsa is. Ez az írás intencióiban tiszta, állásfoglalásaiban rugalmas, sőt szerzőjének önkritikája sem hiányzik belőle, és mégis részint viszautasítják azok, akikről annyi jóindulattal beszél. A visszautasítás oka (az most közömbös, hogy a viszautasítás érvei milyenek, hiszen lényegi elutasításról van szó) az írás típusa: Gáll Ernő férfivá avatja a fiatal szerzőket, vagyis befogadja őket, felnőtt tagoknak minősíti az írástudókat életkoruktól függetlenül, de nincs tekintettel a sokféleségben a reális különbségekre. Gáll Ernő nem elég »rossz« ahhoz, hogy jó lehessen. Kezdődik mindez azzal, hogy a hatvanas években kibontakozó, az »alkotó marxizmus szellemétől gerjesztett kutatást« mindenki számára közös kiindulópontnak tekinti, holott ifjú szerzőink akkor még jobbára 10-12 évesek voltak, s elméleti gerjedelmeik a lehetőségek szférájába tartoztak, rövidnadrágban koptatván az iskolapadot. Gáll Ernő a Szövegek és körülmények (Buk., 1974) című kötetben kollektíven jelentkező fiatalokkal kapcsolatban előzményként említi meg a Látóhatár című antológiában (Kvár, 1973) szintén kollektíve jelentkező ideológusok csoportját (és noha a válogatás ebből »nem szűrte ki teljesen a régi megközelítésekre emlékeztető dolgozatokat, a kötet egésze azonban [nemzedékek együttműködését is példázva] kétségtelenül a jó irányú változás felé mutat«), s nem veszi észre azt, hogy két alapvetően különböző dologról van szó: a Látóhatár szerzői túlnyomó többségükben görcsös antidogmatizmusban szenvednek, a Szövegek… szerzői viszont már nem tartják ellenfélnek a dogmatizmust.” Következik itt aztán egy kitűnő elemzés arról, hogy a Látóhatár szerzői sem attól lettek ideológusok, mert malgré leurs azok lettek… Bretter következtetése a fiatal nemzedék radikalizmusával kapcsolatban az, hogy „az újabb generáció a struktúrából indul ki, és nem a struktúráról alkotott tudatból, a tapasztalatok vizsgálatát fontosabbnak tartja, mint a tapasztalatokról alkotott illúziókat”. (Aki megérte az akkori időket, tudhatja: valóban fontosabb volt az, amit a legjobb esetben Marxtól származó szövegek egy társadalmi fenoménnel kapcsolatban mondtak. Később ezt a szerepet a Román Kommunista Párt konferenciáinak és kongresszusainak direktívái, valamint határozatai, majd pedig kizárólagos érvénnyel a főtitkár beszédeinek „vonatkozó” részletei vették át. Az olyan empirikus társadalomtudományokat, mint a szociológia, majd meg a pszichológia, 1977-ben – betiltották. Gondolom, kétségtelen az, hogy Bretter Gáll Ernőt nem társadalomtudósként, személyében marasztalta el, hanem ideológusi alkata miatt. Az utóbbi ezt viszont személyes elmarasztalásként, sértésként értelmezte, annak ellenére, hogy – amint a Napló I. 1977. szeptember 4–5-i bejegyzése tanúsítja, Kallós Miklós nem találta vérre menőnek a Bretter-cikket. Bretter György 1977. november 17-én halt meg. Ezzel kapcsolatban a naplóíró azt jegyezte meg, hogy kíváncsi, milyen hatással lesz az esszéírókra a Bretter halála. „Nem tudom, milyen reális volt a vezető szerepe, hogyan alakult ez az utóbbi időben külön-külön mindegyiknél. Valószínű, hogy tovább fog mélyülni a differenciálódás, az előző Sturm und Drang generációknál is megfigyelhető atomizálódás. Tény azonban, s ez érdeme marad, bátorította, ösztökélte a másképpen gondolkodást... Hogy »iskolája« miben áll, milyen tartós, milyen lényeges mutációt jelent, ez majd elválik. A nekrológok alapján jelentős személyiség volt, csak tudnám megérteni, mi dolgozott benne, hogy úgy viselkedett velem szemben.” (21.) Ha már ezt a személyes vetületet Gáll Ernő nem tudta itt sem feloldani, azt tűzte ki maga elé célul, hogy egy jobban megválogatott ifjú gárdával egy Korunk-évkönyvet szerkesszen, programatikusan az „aggiornamento” és a nemzetiségi kutatás köré szervezve. Egy 1980. április 20-i feljegyzés arra utal, hogy a Bretter-kapcsolat kudarca tartós hatással volt Gáll Ernőnek arra a kísérletére, folyamatosan munkáló igényére, hogy a viták és frontok konfigurációjában valahogyan elhelyezze magát. A legjobb megoldást választotta, írt egy tanulmányt, és abban próbált meg „leszámolni” a kérdéssel. (Az „itt és mást” ethosza. I–II. A Hét, 1980. 17–18.)


Bretter György válogatott írásainak gyűjteménye kapcsán Gáll Ernő megjegyzi, hogy az „lenyűgözi az olvasót eszmegazdagságával, sokértelmű üzenetével és kiemelkedő nyelvi-stiláris erényeivel” – ennél egyértelműbb abszolúte értékpozitív ítélet meg sem fogalmazható. Ez főhajtás is a halott pályatárs emléke előtt. A szerző igen alapos analitikus olvasat, értelmezés alapján fogalmazza meg értékeléseit és kritikai észrevételeit. Az egyik elemzési szempont lenne: „megvizsgálni viszonyát a magyarsághoz és a kelet-európai sorskérdésekhez”. Erre azonban nem tér vissza, hanem az ethosz problémáit a középpontba helyezve leszögezi, hogy – a bretteri radikalizmus természetét félreismerőkkel ellentétben – a radikalizmust a marxi radikalizmus értelmében kell venni. (Ez így igaz. Ámde arra is figyelmeztetnem kell, hogy a hiány fenomenológiája és analitikája, az ezt követő konstrukciós elképzelés már egy valóban másfajta radikalizmust testesített meg.) „Radikálisnak lenni – Marx szerint – annyi, mint a dolgot a gyökerénél megfogni. Az ember gyökere azonban maga az ember.” Ennek alapján vállalta Bretter az ún. alkotó humanizmus nevében a különböző etikai paradigmák kidolgozását, ebben látta az althusseri elméleti antihumanizmus leküzdésének esélyét. Heller Ágnesnek a baloldali radikalizmust jellemző mátrixát idézve Gáll Ernő megállapítja, hogy igenis, Bretter megfelelt ezeknek a kritériumoknak. Nem tapasztalható elvi eltérés a szokványos baloldali radikalizmusoktól. Molnár Gusztáv és e sorok írójának álláspontját idézve a szerző végül is a Rácz Győző által megfogalmazott szempontot idézi egyetértőleg, aki a história követésre méltó erkölcsi tanulságaként megfogalmazta a realizmus igényét, azaz a lehetőségeknek, valamint azok határainak a fontosságát, az alkotó számára pedig ezek tudatosítását jelölte meg a legfőbb feladatként. Nos, mi sem állt távolabb Bretter felfogásától, aki szerint az alternatíva felismerése és az annak megfelelő (radikális) cselekvés jelenti a valóságos feladatot. Gáll Ernő itt tévedett, az alternativitás és a radikális etika ugyanis nem jelent semmiféle hősies cselekvésre, hőslétre való felhívást. Ikarosz tette maga volt a tette – ez egy történetfilozófiai perspektíva. Az elemzés szerzője ezen a ponton így fogalmazott: „A marxizmus sohasem azonosította magát a blanquizmussal, az egyéni terror, a biztos pusztulással járó, a gyakran mély hatás nélkül maradt hősi gesztusok elutasítása a modern munkásmozgalom máig érvényes hagyományai közé tartozik.”


De mit jelenthetett „a modern munkásmozgalom máig érvényes hagyományaira” hivatkozni 1981-ben?! Érthetetlen. De ugyanígy hivatkozik a tömegekre, a tömegeket alkotó egyénekre, azoknak kevésbé látványos küzdelmére, a céltudatos aprómunka fontosságára, hogy végül Rácz Győzővel értsen egyet, aki szerint a napba röpülésről lehet tudni, de azt viaszszárnyakkal nem lehet elérni. A jövőbe vetett ésszerű remény jelenti az alternatívát, a cselekvési irányt. Ez egybe is esik Gáll Ernőnek az értelmes remény méltóságáról és fontosságáról alkotott közismert elképzeléseivel. Végül azonban mégis helyet biztosít ama bretteri paradigmának, amely szerint igenis megvannak a racionális utópia jegyében imperatív tettcselekvések.


Következik egy kísérlet az elméleti psziché megjelenítésére, amely a teoretikus választásokat is indokolja majd: „Ami viszont a jelzett új szakaszt s a benne feszülő szenvedélyeket illeti, kétségtelen, hogy kiváltó tényezőiben azokra a frusztrációs élményekre bukkanunk, amelyeken éppen a magáénak érzett irányzat viszontagságaival kapcsolatban kellett átesnie. Talán a várakozásaiban csalódott, társaival és önmagával mélységesen elégedetlen gondolkodó lélektana felől közelíthető meg a legjobban az eszkaláció iránya és a fokozódó türelmetlenség [!], amely több vonatkozásban eluralkodott rajta. Az elhatárolódás dilemmáival küszködő Bretter György – mintegy önmagát sarkantyúzva – egyre inkább a szakítás követelményeinek engedett, amikor kritikáit kihegyezte.”


Ennek a folyamatnak több következménye is volt: 1. új kezdeményezések és állásfoglalások születtek; 2. korosztályából talán ő vonta le a legmesszebbmenő következtetéseket; 3. felismerte, hogy az összes fanatizmusok közül az ideológiai a legveszedelmesebb – tehát igazolható választása az ideológiakritika mellett.


Mindezen választásainak, az engesztelhetetlen kritika iránti elkötelezettségének köszönhetően Bretter „nemegyszer került önmagával is ellentmondásba”, nem tudott önmagánál is radikálisabb lenni, amiért aztán bírálták, nemegyszer bírálták őt tanítványai. Azt is helyesen vélelmezi Gáll Ernő, hogy mindennek hatására fordult a nyelvkritika felé, amelyhez meg kellett teremtenie sajátos apparátusát. Itt tehát két dologról van szó. Ebben a nyelvi paradigmában igazolódik az itt és mást imperatívusza – ebben azonban Gáll Ernő megint visszatér ama elvi álláspontjához, mely szerint a tömeges aprómunkában is létrejönnek azok a feltételek, amelyek az itt megkerülhetetlen  téridői koordinátái felől a mást felé mutatnak.


Pontosan kifejeződik az elemzésben az a folyamat is, amely a nemzedéki kérdés középpontba helyezéséhez vezetett – az elméleti előfeltételek megteremtése után. Gáll Ernő értelmezésében Bretter azt hangsúlyozta, hogy – Mannheim Károly egyik megállapítását idézve – az új nemzedékek az antitézist képviselik az előzők meghasadt nyelvének egészével kapcsolatban, és hagyni kell őket, hogy ezt az antitézist érvényesítsék az erkölcsi habitus megteremtésének, valamint a társadalmi cselekvésnek a síkján. Az értelmező egy másik Mannheim-tézisre hivatkozva megállapítja: „Mintha Bretter lemondana a társadalmi emlékezetnek éppen a nemzedékek közötti érintkezésben s egy bizonyos jellegű folyamatosságban észlelhető funkciójáról.”  Nos, pontosan ennek az érintkezésnek és a folyamatosságnak a szerepképviseletét kívánta Gáll Ernő vállalni, és ennek a lehetet-lenítését látta meg a bretteri álláspontban.


Ezek után az értelmező a „Bretter-iskola” jellemzésébe bocsátkozik, annak önmeghatározási móduszait írja le, végül pedig megállapítja: „Sajátos közösség bontakozott ki tehát, amely azonban, különböző okokból kifolyólag, döntően pedig Bretter György halála miatt szétesett, s ily módon egy ígéretes, dinamizáló tényezőtől fosztotta meg az elvi viták pezsdítő légkörére oly rászoruló művelődésünket.” A teljesítmény  elismerésével találkozunk tehát itt is post festa,  az elmaradt elviséggel kapcsolatos fenntartások jelzése mellett.


A további fenntartás típusosan ismét a generációs közösségre vonatkozik, arra tehát, hogy Bretter éppen a generációs öntételezés kritikáját nem végezte el, jóllehet éppen ez a generáció végezte az egyneműsítés bűvös kategóriájával megnevezett társadalmi gyakorlatot. Itt Gáll Ernő megjegyzi, hogy „Sokan közülünk a történelem törvényeinek tudóiként ítélkeztünk és irányt szabtunk.” Az erkölcsi ítélkezés tehát indokolt. A szerző legszélsőségesebb következtetése – hangsúlyozom, hogy paradoxalitásában is indokoltnak tartom ezt a konklúziót: „Megkockáztatható az a feltevés, hogy a Bretter Györgynél tapasztalható indulatosság azokkal szemben, akikhez bizonyos mértékben kötődött, tulajdonképpen saját maga »ellen« is irányult. Még pontosabban: neki magának is szüksége volt ezekre a »tetemre hívásokra«, hogy a saját múltjának visszahúzó erőit legyőzze, és emancipálódjék minden olyan hatás alól, amelytől fejlődésének új szakaszában gyökeresen meg akart szabadulni.” Ez az enedszer megismételt gondolat egyetlen tényt hangsúlyoz mindig: az ideológiai tudat kettősségét, kettős természetét, amelynek értelmében a vélt, dogmatikus igazságok mellett létezhető (tudományos) igazságok eleve terméketlen ellentmondást generálnak. Ez az ideologikus „skizofrénia” típusos esete. Gáll Ernő jogosultnak tartotta az elméleti cezúrát azért, hogy valóban rá lehessen térni a taktikamentes teória nyelvére, de nem tartotta indokoltnak, sőt emberileg megbocsáthatatlannak tekintette, hogy Bretter a korszak jó szándékú képviselőitől – magát természetesen ezek közé sorolta – is elhatárolta magát. Ennek ellenére tanulmányának következtetésében megfogalmazta, hogy a bretteri bírálatokból származó ösztökéléseket át kívánja venni. Koncedálta azt is, hogy a fiataloknak mintegy elméleti előjoguk a tagadás, amennyiben hangjukat hallatva a történelembe be kívánnak lépni. Bevezette – sajnos immár csak egy felvetés szintjén – a megelőző generációk erkölcsileg pozitíve minősíthető tettei iránti felelősségvállalás, valamilyen felelősség retroaktivitásának a lehetőségét. Ezt egyfajta többtényezős szemléletmód érvényesítésével kívánta figyelembe venni.


Nem hiszem, hogy azt kívánta volna megértetni: a reális kompromisszumoknak van logikája. Egy ilyenfajta konklúzió végképp nem illene egyik legelmélyültebb kritikai elemzésének következtetései közé. „A rejtett kollektív felelőtlenséggel szembeforduló vállalkozásnak tekintetbe kell venni a maga egészében és fejlődésében felfogott személyiség felelősségét megszabó körülményeket és tényezőket. Nem biztosíthat elsőbbséget a következményeknek, miközben a szándékot teljesen figyelmen kívül hagyja. Számoljon viszont a különböző determináltságokkal, s határolja el egymástól a történelmileg »szükségszerű« tudatlanságot a nem szükségszerű tájékozatlanságtól. Árnyaltan kell ítélnie az egyéni és a csoportos felelősség összefüggéseiről, különös tekintettel egy erősen központosított, katonai fegyelmet megkövetelő s a föld alatti szervezkedés konspirációs szabályait meghonosító mozgalom valóságára.”


A kommunista mozgalom „erkölcsiségével” kapcsolatos perspektívát meg lehetett fogalmazni és még meg lehetett fogalmazni 1981-ben. A filozófiai nagy tradíció szempontjából ezek nem értelmezhető mondatok, értelmezhetőek azonban a politikus („taktikus”) szempontjából, akinek a cselekvését a szándék és a végeredmény közötti kalkulált meg nem felelés – irányítja?


Kétségtelen, hogy ebben a kiváló kritikai tanulmányában Gáll Ernő makulátlan intellektuális tisztességgel olvasta és kommentálta egykori vitapartnere nézeteit és… maga is lezárta a vitát.


A kollégáin-kortársain lemérhető hatással azonban nem volt megelégedve. 1984. július 7-ről származik egy naplójegyzet, amelyben egy Vekerdi László-szöveg kapcsán (Vekerdi László: Gáll Ernő: A sajátosság méltósága. Tiszatáj, 1984. 7. 75–80.) arról ír, hogy a cikkíró pozitívan elemzi a Bretterhez fűződő konfliktusos viszonyát. Érzelmileg tehát még mindig nem sikerült Gáll Ernőnek ezt a konfliktust feloldania, pedig lehetett volna ennek feloldása, hiszen Bretter önmagát ideológiakritikusnak tartotta, ha nem is ideológusnak, de attól függőnek… Megjelenik egy új motívum, a mellőzöttségé: a hatvanéves Korunk kapcsán nyilatkozó Láng Gusztáv nem említi Gáll Ernő szerepét és tevékenységét, említi viszont Bretter hatását a fiatalokra (naplóbejegyzés 1986. június 29-én). Az egyik legfacsaratosabb tematikus tömb központi kérdése Gáll Ernőnek a Bretter szellemi fejlődésében játszott szerepével kapcsolatos. Bejegyzés július 21-én: „[Szilágyi] Julika arra is emlékezett, hogy Bretter ellenem irányuló indulatait és igazságtalan kritikáját az önismereti könyvem ellen azzal indokolta neki, hogy az én liberalizmusom és jovialitásom a sztálinizmus idején elfogadhatóvá, tűrhetővé tette számára a tűrhetetlent, s így én akadálya voltam korábbi radikalizálódásának. Furcsa logika, mert ha dúvadként viselkedtem volna, akkor tettem volna neki igazán jó szolgálatot.” (Eme motívum még kétszer, 1991-ben és 1993-ban is feltűnik, annak jeleképpen, hogy alaposan rögeszmésedett.) Ehhez kapcsolódik a Napló első kötetének 34-es számú lábjegyzete, amelyet akár a fenti álláspont megerősítésének is tekinthetünk, mivelhogy annak mondanivalójával teljesen egybevágó, ugyanakkor jellemzi az ideológiai közösségből, az egykoriból adódó valóban skizofrén állapotot: „34. Bretter Györgynek a Tegnapi és mai önismeretről írott »megsemmisítő kritikáját« a Korunk annak idején nem hozta le. Egy másik, az Idealul prometeic című Gáll-tanulmánykötetről szintén írt Bretter (Dialógus a humánumról. Korunk, 1972. 8.). Ennek végén így summázza viszonyát Gáll Ernőhöz: »ha a recenzensnek egyáltalán joga van erre, engedtessék meg számára egy szubjektív vallomás: ha Gáll Ernő ideológiai lelkiismeretéről mer beszélni, az azért van, mert közben saját lelkiismeretét vizsgálja. Gáll Ernő tanítványaként, ideológiai osztályosaként maga is kénytelen szembenézni azzal, amit dogmatikus múltjából magával hozott. A recenzens tudja, hogy a marxizmusnak azt az útját, amelyen ma jár, igen kevesek között éppen Gáll Ernő mutatta meg neki, és ha most problémákat vet fel, akkor ezt azért teheti, mert a könyv, amelyről beszélni igyekszik, saját álláspontjának tisztázása felé vezette« (Itt és mást. 242–243).” Ennél világosabban nem lehetett volna a közös ideológiai tőről, eredetről beszélni, és annak elhagyásáról sem. Gáll Ernő könyve volt az egyik köszörűkője az ideológiakritikusi álláspont kialakításának, következésképpen a reális és áthidalhatatlan, elvi különbségek megjelenítésének. Nos, csak az tudja, aki a marxi filozófián belül volt, hogy semmi sem lehet rémisztőbb, mint a különbség deklarálása, mert ebben az esetben valaki automatikusan elhajlónak minősül, kizárja magát az eszmei közösségből, és persze fel is iratkozik az eretnek-listára. Abból pedig harc következik, küzdelem, leküzdés. Persze ezek egy kisebbségi kultúrában pusztító dimenziók, és voltak olyanok is, akik vállalták a leküzdés kivitelezését. A leginkább éppen Rácz Győző tette ezt, Bretter egykori eszmetársa és társszerzője. Gáll Ernő számára a legnagyobb baj és személyes életének áthidalhatatlan dilemmája is az lett, hogy a fenti hiposztazáció értelmében megszűnt az a szerep(lehetőség), amelyben önmagát látta, láttatta és hasznosnak vélte: hogy közvetítő, összerendező, integrátor. 


A Napló két testes kötetében Bretterre természetesen ennél jóval több hivatkozás van. Ez azonban inkább Gáll Ernő személyes-lelkiismereti kérdéseiről szól, nem az érintettről. Mindez a kor pszichéjére is jellemző olvasmány. Ami pedig a vitát illeti: 1. voltaképpen fenoménje az ideológiailag strukturált lét/mondat lehetetlenségének, és végül is ezért kell foglalkozni vele; 2. módszertani értéke is lehet mindennek, akár azok számára is, akik egy korszak eszmetörténeti kérdéseinek tanulmányozásában nem kívánják a megértő szociológia szempontjait alkalmazni. Különösen a fiatalabb magyarországi kutatók nem tudják vagy nem akarják a vizsgált korszak azon pszichikus vonatkozásait érinteni, amelyek múlhatatlanul szükségesek a közösség megértésénél. Annak megértésében, ami az embereket elválasztotta és összekötötte. Ami legfőképpen a vitákban és mögötteseikben érhető tetten.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal