HU  |   RO  

Korunk 2005 Január

A romániai bolgár kisebbség múltja és jelene


Blagoveszt Nyagulov

Nyagulov, Blagoveszt 1957-ban született Szófiában. Történész, a Bolgár Tudományos Akadémia munkatársa. Fő kutatási területe a romániai bolgárság, önálló kötete A bánsági bolgárok. Egy kis közösség története a nemzetállamok korában (1999, Szófia), közös kötete a Romániai bolgárok a 17–20. században (1994)


 


A romániai bolgár kisebbségi közösség kialakulása a török uralom alatt álló Balkán-félszigeti bolgár etnikumnak a Dunától északra való vándorlásának eredménye, valamint a régió nemzetállamainak születési és megszilárdulási folyamatához vezető határmódosulások következménye. A török kor migrációja hosszú folyamat, katonai, politikai és gazdasági okokra vezethető vissza, s különösen megélénkül az oszmán hatalomátvétel, a törökellenes felkelések és a keresztény államoknak a Török Birodalommal szemben viselt háborúi során. Két bolgár történész, Vesze-lin Trajkov és Nikolaj Zsecsev becsült adatai szerint a14–19. század között Havasalföldre, Moldvába és Erdélybe költözött bolgár eredetű lakosság száma, beleértve Besszarábiát és a Bánságot, megközelíti a 800–900 ezer főt1.


Az 1878 és 1919 közötti területi változások megnövelik e bolgár jelenlét létszámát. A berlini szerződés (1878) értelmében a román állam birtokába kerül Észak-Dobrudzsa, ahol ez idő tájt 50 000 bolgár él. A bukaresti szerződés (1913) szentesíti Románia és Dél-Dobrudzsa (románul Cadrilater) egyesülését, ahol a bolgárok száma 135 000 fő. Az első világháború után a 185 000 dobrudzsai bolgáron kívül Nagy-Romániához tartozik a 164 000 besszarábiai, valamint a Bánság keleti részén élő  mintegy tízezer bolgár is. Az 1930-as román népszámlálás szerint az ország területén élő bolgár népesség (neam) 366 384 főt tesz ki.


A romániai bolgár kisebbség jelenlegi térbeli és mennyiségi mutatóit az 1940-es területi változásoknak köszönheti, melyeket a háború végén kötött szerződések rögzítenek. Besszarábia Szovjetunióval való egyesítése, illetve a krajovai szerződés értelmében Dél-Dobrudzsa Bulgáriához való visszacsatolása, mely 66 000 észak-dobrudzsai bolgár kitelepítésével járt, jelentős mértékben csökkentette a magukat bolgár nemzetiségűnek vallók számát. 1948-ban Románia területén 13 408 bolgár ajkút számlálnak, 1977-ben a bolgár nemzetiségűek (naþionalitate) és nyelvűek száma 9267 fő.


Ha általánosítani akarunk, a mai Románia területén élő bolgár eredetű lakosság főleg a bánsági, olténiai és munténiai diaszpóra török hódoltság korából való leszármazottja. Ehhez járul még az az észak-dobrudzsai közösség, mely a krajovai szerződés megkötése után nem települt át, illetve utódaik, a besszarábiai bolgárok, akik főleg a második világháború alatt vándoroltak be, valamint a gazdasági, szakmai vagy családi okoknál fogva honosított anyaországi bolgárok. Ma ez a lakosság két fő történelmi kialakulású és szerveződésű kisebbségi közösségből áll – a bánsági bolgárokból, akik katolikusok, és a dél-romániai, ortodox hitű bolgárokból. A diaszpóra ezen csoportjai közös etnikai származással bírnak, nyelvük a bolgár nyelv dialektusrendszeréhez tartozik, hasonló a népi kultúrájuk, de különböznek földrajzi elhelyezkedés, vallás, nyelvjárás és kultúrabeli sajátosságokban, valamint történelmi sorsuk és etnikai identitásuk, illetve önazonosságuk megőrzési foka is eltérő. Az 1992-es romániai népszámlálás adatai szerint a magukat bolgár nemzetiségűnek vallók száma 9935 (az összlakosság 0,04 százaléka), döntő többségük, 7737 fő a Bánságban él, 278 a román Dobrudzsa, a maradék 1920 pedig elszórva Románia területén (2002-ben összlélekszámuk már csak 8092 fő).


A bánsági bolgárság a legrégebbi etnikailag megőrződött bolgár közösség nemcsak Romániában, de az egész világon szétszóródott bolgár diaszpóra közül2. Itt mi most nem az úgynevezett karassovánokról kívánunk szólni, a szláv ajkú, Resica környékén hét faluban élő katolikus lakosságról, melynek eredete tudományos szempontból vitatott, jóllehet kapcsolatban áll a 14. század végi északnyugat-bulgáriai kivándorlásokkal. Megőrzött nyelvében bolgár vonásokat is találunk. A 13. századtól kezdve Erdélybe települt, ún. erdélyi bolgárokról (románul şchei) sem lesz szó, akik a Fehér megyei Nagycserged (Cergău Mare) és Kiscserged (Cergău Mic) falvakban, illetve Brassó és Szeben városában telepedtek le, s akiknek utódai elveszítették a bolgár nyelvet, és románokká, magyarokká vagy németekké lettek, jóllehet némelyikük még emlékszik származására.


A bánsági bolgár közösség a Dunától északra való vándorlás során alakult ki, az 1688-as délnyugat-bulgáriai csiprováci törökellenes felkelés megtorlásainak következtében, az ezen a vidéken élő katolikus bolgár lakosságból s az őket követő, észak-bulgáriai, Szvistov és Nikápoly közötti szintén bolgár katolikus paultyánokból.3 A paultyánok, mielőtt a 17. században áttértek volna a katolikus hitre, a 7. század során felbukkant, Szíriából és Örményországból származó, később bolgár földön is elterjedt társadalmi-vallási tanokon nevelkedtek, amelyeket a pravoszláv egyház eretneknek nyilvánított. 1738–1741-ben történt bánsági áttelepedésük kezdetén az eredetileg 4600 főt számláló lakosság a Habsburg Birodalom kötelékeibe tartozott (1868-tól Ausztria–Magyarországhoz), s ez egészen az első világháború végéig tartott. A Bánság Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (a majdani Jugoszlávia) közötti feldarabolása után a két legelső és legfontosabb kolónia, Óbesenyő és Vinga, valamint a később kialakult települések, Brestye, Denta és Bolgártelep, a román állam része lett.


A Habsburg Birodalom kisszámú bánsági bolgárainak virágzása és sikeres etnikai megmaradása a régió magas gazdasági és kulturális fejlettségével, tarka etnikai összetételével magyarázható, ami az etnikumok közötti tolerancia előfeltétele, de a különleges privilégiumokkal is, melyeket a katolikus bolgárok áttelepedésüktől fogva élveztek, valamint agrártársadalmukkal, az endogám házassággal, legfőképpen pedig a katolikus egyház és vallás befolyásával. Ugyanakkor a bolgár anyaországtól való régen történt elszakadás, katolikus hitük és a sajátos kultúrájuk – melyre az együtt élő nemzetiségek is hatással voltak, és az önálló írott nyelv kialakulásához vezetett –, a bánsági bolgárokat egy olyan különálló etnikai kisebbség csoportjába sorolja, mely ugyan a bolgár nemzet rokona, de sajátosságai és önállósága megőrzése érdekében erős akaratról tett tanúbizonyságot. Ennek kifejezése a ma használatos „paultyán” vagy „paultyán bolgár”-féle önmegnevezés, mely jól megfér a kialakult bolgár identitástudattal. A paultyán megnevezés megőrzését főleg a katolikus egyház ápolja, az általa teremtett és táplált történelmi mítosz szellemében, mely a paultyánság és a katolicizmus azonosságát hirdeti.


Az 1860-as évektől a bánsági bolgárok etnokulturális reneszánszukat élik, s ez sokféleképpen nyilvánul meg: a beszélt bolgár nyelvet bevezetik mind az iskolai oktatásba, mind a templomi szertartásba; a katolikus egyház bátorításával megszületik a bánsági bolgárok beszélt nyelven alapuló, latin betűs írása; imádságoskönyvek, tankönyvek, folyóiratok és irodalmi alkotások jelennek meg ezen a nyelven. A 19. század végén és a 20. század elején a bánsági bolgárokat erős magyar hatás éri, mely a nyelvben, művelődésben és kultúrában mutatkozik meg, s az elit elmagyarosodásához vezet, ekkor bukkan föl a „délvidéki bolgár” terminus is. A közösség legkiemelkedőbb képviselői e birodalmi korszak során Nikola Sztaniszlavics, előbb csanádi, majd áttelepedése után temesvári püspök, Sztefan Dunyov, a magyar szabadságharc résztvevője, később pedig az olasz egyesítés harcosa, Kossuth és Garibaldi fegyvertársa; Euszebiusz Fermendzsin katolikus teológus és vallástörténész, akit 1890-ben a Zágrábi Akadémia tagjává választottak; dr. Telbisz Károly, 1884– 1914 között Temesvár polgármestere, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a város fejlesztésében. 1878-tól, a bolgár állam megalakulásától a század végéig mintegy 4800 bánsági bolgár telepszik haza az anyaországba.


A bánsági bolgárok kis létszáma, távolsága az anyaországtól, valamint az 1918-ig tartó magyar befolyás leküzdésének motivációja magyarázza az osztrák–magyar Bánság utódállamainak, Romániának és Jugoszláviának a bolgár etnikum kisebbségi megnyilvánulásai iránt mutatott viszonylagos jóindulatát. A katolicizmus elhatároló befolyása a két, túlnyomórészt ortodox államban, s a már kialakult kulturális identitás nagymértékben gátolja az újabb asszimiláció folyamatát. A harmincas években a romániai Bánság bolgárai második etnokulturális reneszánszukat élik, ám ezúttal a fő cél már a Bulgária és a bolgár nemzettel való kapcsolatteremtés. Ezzel egyidejűleg felbukkan a közösségben a kisebbségi jogok és érdekek védelmére irányuló szervezett etnopolitikai mozgalom, melyre nagy hatással van a magyar kisebbség harca és a többi romániai bolgár közösség mozgalma. Az önkéntes lakosságcsere záradékát tartalmazó 1940-es krajovai szerződés alkalmával mintegy százfőnyi román bánsági bolgár is hazatelepül. Röviddel a második világháború után a bánsági bolgár településeken iskolák nyílnak, amelyekben a bolgár irodalmi nyelven folyik az oktatás, de az ötvenes évek közepétől már csak a nyelv szerepel tantárgyként. 1951-ben több mint nyolcvan bolgár családot kuláknak nyilvánít és a Bărăganba deportál a kommunista hatalom, ahol 1955-től ‘56-ig maradnak. Csekély létszámuk ellenére a bánsági bolgárok történelmük során mindvégig erős önmegőrzésről tesznek tanúbizonyságot, és nagy kisebbségi tartalékok letéteményesei. A hivatalos statisztikák aránylag híven tükrözik e kisebbségi csoport lélekszámát.


Másként alakul az Olténiába, Munténiába és Moldvába betelepült bolgárok sorsa4. Az utolsó nagy, a Dunától északra tartó vándorlási hullám a 18. század végére és a 19. század elejére tehető, s az orosz–török háborúk, valamint a kardzsalik (rablóbandák) bolgár földön dúló viszályainak a következménye. A kivándorlók a török hatalom háború utáni megtorlásai és a kardzsalik erőszakoskodásai elől keresnek menedéket, s a kedvezőbb gazdasági feltételek vonzzák a két román fejedelemség és Oroszország felé. A fejedelemségek 1838-as hivatalos adatai – addigra ugyanis lezárul a betelepülés – 11 652 családot, azaz kb. százezer főnyi bolgárt tartanak nyilván.


A bolgár áttelepültek és utódaik sokoldalú gazdasági, politikai és kulturális tevékenységet folytatnak, mellyel új hazájuk fejlődéséhez is jelentősen hozzájárulnak, ugyanakkor a 19. századi bolgár nemzeti megújulásnak is fontos részét képezik. A bolgár földről érkezettek jelentősen megnövelik a román gazdaság termelési erejét, hozzájárulván a földművelés megélénküléséhez, főleg híres kertészetükkel, de az állattenyésztés, kézművesség és kereskedelem terén is vannak érdemeik. Nagy kereskedőcégeket létesítenek, mint például Bukarestben az Evlogi és Hriszto Georgiev testvérpáré, mely az európai gazdaság áramkörébe kapcsolódik. Emellett a bolgár bevándorlók részt vesznek a román nemzeti függetlenség és az egyesítés harcaiban, így az 1821-es felkelésben, az 1848-as forradalomban vagy az 1877–78-as háborúban. Jelentős a román kultúrában és szellemi életben vállalt szerepük is, gyakran egyházi személyek, könyvkereskedők, tanítók, donátorok. Így például a 15. század elején Moldvában Grigore Camblak az egyházi felvilágosodás egyik legkorábbi képviselője, Anton Pann pedig a 19. században a modern román irodalomban a népmesegyűjtés és -feldolgozás ősatyja5. A 20. század első felében dobrudzsai bolgárok is bekerülnek a román irodalom és kultúra nagyjai közé, mint Panaiot Stancsev-Cserna költő, akinek munkásságát az Eminescuéhoz hasonlítják, vagy Boris Caragea szobrász, de bessza-rábiai bolgárok is, mint Ioan Szulakov író, Vladimir Kavarnali költő stb.


A bolgár reneszánsz idején a román fejedelemségek, majd az egyesült Románia területén alakulnak ki a bolgár nemzeti felszabadító mozgalmak legfontosabb szerveződési központjai. Ezek nagyszabású felszabadítási akciókat kezdeményeznek, bolgár újságokat és könyveket jelentetnek meg, néhány városban bolgár iskolákat és templomokat építenek. Olyan jelentős bolgár reneszánsz alkotók élnek itt, mint Szofronij Vracsanszki, Georgi Rakovszki, Ljuben Karavelov, Vaszil Levszki, Hriszto Botev és mások.


Másfelől viszont a túlnyomórészt román közeg hatására a bolgár bevándorlók és utódaik között felgyorsul az asszimiláció, s ez a folyamat a 19. század végétől különösen felerősödik. Ennek sokféle oka van: az elvándorlás idején még kialakulatlan nemzettudat és a főleg városi közegben gyors alkalmazkodás; a bolgár települések szétszórtsága és a bolgár–román vegyesházasságok gyakorisága; a közös pravoszláv vallás, a falvakban és templomokban az anyanyelvű iskola, illetve szertartás hiánya; az első világháborúig a román mezőgazdasági viszonyok rendkívül polarizált formája, mely meghatározza a falusi lakosság, köztük a bolgárok gazdasági és kulturális elmaradottságát; az elrománosítás felerősödése és a bolgár–román viszony megromlása az 1913-as és 1916–18-as katonai konfliktusok s a főképp Dobrudzsa hovatartozását illetően felmerülő területi és kisebbségi viták következtében; a bolgár megújulás emigráns elitjének hazatelepülése 1878 után és a bolgár állam részéről a Dunától északra levő bolgárok s ezzel együtt az identitás megőrzése és fejlesztése iránt tanúsított érdeklődés hiánya. A román nacionalizmus „szlávellenes” színezetű, s ez a bolgár eredetű lakosság körében az alacsonyabbrendűség érzetét kelti, az etnikai identitás leplezésének vágyát s a román miliőbe való beolvadást serkenti. A krajovai szerződés életbe lépte után, melynek záradéka 260 pravoszláv bolgár önkéntes hazatelepülését eredményezi, gyakorlatilag az utolsó lehetőség vagy „alap” is megszűnik arra, hogy a maradék Romániába áttelepült bolgár önmagát bolgárként határozza meg. A második világháború után a román állam rövid életű liberális kisebbségpolitikája a bolgár nyelvű oktatás és a bukaresti bolgár tanítóképző létrehozásában nyilvánul meg, ám hamarosan a kommunista rendszer megszorításos politikája érvényesül, melynek célkitűzése nemcsak a társadalom, de a nemzet egységesítése is.


Az etnikai önmeghatározást megvalósító bolgár nyelv és kultúra fokozatos elveszítését a román etnikummal való teljes azonosulás vagy a kettős bolgár–román identitás és öntudat követi, melynek bolgár összetevője csupán „ártalmatlan” járulék. A bolgár eredetű lakosság önazonossága végképp bonyolulttá válik a „szerb” etnonima használatával, mellyel a románok a 17. század kezdetétől minden Dunától délről érkező betelepülőt neveznek. Az asszimilációs folyamat és a lelki gátlások magyarázzák e lakosság körében a tényleges és a bevallott identitás közötti eltolódásokat. Ezzel magyarázható, hogy míg Sztojan Romanszki bolgár tudós hozzávetőleges, 20. század első két évtizedében készült statisztikája6 a bolgár eredetűek számát, etnikai asszimiláltságuktól függetlenül, a mintegy 57 olténiai, munténiai és moldvai településen 200 000 főben állapítja meg, az 1930-as román népszámlálás ennél jóval kevesebbet mutat: Munténiában 3664, Olténiában 538, Moldvában pedig 1634, azaz a három területen összesen 5836 a bolgár nemzetiségűek száma7.


A kommunista rendszer összeomlása és az addig mesterségesen „befagyasztott” etnikai realitás Kelet-Európában, a demokrácia kezdetén, megújulási folyamatot indít el, s ez a romániai bolgár kisebbségre is kiterjed. E folyamat kibontakozásának feltételeit az új alkotmány és törvényhozás teremti meg, miként a román állam egységes, 1989 utáni kisebbségpolitikája is. A rendszerváltozás utáni Románia aktív nemzetiségi politikájának elindítója és serkentője egyrészt az ország interetnikai viszonyainak történelmi öröksége, valamint a demokratizálódás kezdetén lezajlott etnikai összetűzések, másrészt a „külső”, Magyarország és a nemzetközi szervezetek felől érkező érdek és nyomás, mely politikai képviseletet követel, az autonómiát is beleértve, a jelentős számú, egységes magyar kisebbségnek, s amely valójában az ország európai integrációja vágyának hátterét képezi. Mindez az állam „pozitív diszkriminációs” tevékenységét eredményezi, mely a kisebb létszámú nemzetiségek felé irányul, melyeknek jóval szerényebb kérelmeik vannak, mint a magyar kisebbségnek. E politika jellegzetességei a különleges kisebbségi parlamenti képviselet biztosítása, a csökkentett szavazatokkal megszerezhető kvóta s az ezzel járó bőkezű anyagi támogatás, mely a kisebbségi szervezetek szervezési és kulturális tevékenységéért jár.


Az új helyzet a megmaradt bolgárság körében is lelkes fogadtatásra talál, egyben nagy kihívást is jelent a már asszimilált vagy félig asszimilált  bolgár eredetű, Dunától északra élő lakosság, sőt az egész bolgár kisebbségi közösség számára. Az állam által támogatott, szabad kisebbségi „vívmányok” vonzó lehetőségei, a Bulgáriával való kulturális és egyéb kapcsolatok létesítése, a bolgár felsőoktatásban való továbbtanulás kétségtelenül megerősíti a bolgár identitástudatot. Másrészt a román társadalomba való beilleszkedés a bolgár identitás feladásának árán ellentmondásokat és megosztottságot szül mind egyéni, mind közösségi tekintetben.


A két elkülöníthető közösség jelenlétének megfelelően Romániában két szervezeti központ jött létre. Temesváron megalakult a Bánáti Bolgárok Egyesülete, mely szövetségi alapon tömöríti egyesületbe a bánsági bolgárokat Óbesenyő, Vinga, Berestye, Denta falvakban, illetve Temesvár, Arad, Nagyszentmiklós és Déta városokban. Bukarestben először a Bolgárok Kulturális Egyesülete alakult meg, majd később a „Bratsztvo” (Testvériség), mely szintén szövetségi alapon fogja össze a Brăneşti, Valea Dragului, Băleni és egyéb falvak, illetve Bukarest, Târgovişte, Băileşti, Călăraşi, Konstanca városok bolgárságát. E kisebbségi szervezetek elsősorban kulturális-oktató jellegűek, tevékenységük célja a bolgár nyelv és kulturális identitás tudatosítása, megőrzése és fejlesztése az általuk képviselt és felkarolt lakosság körében.


A romániai bolgár kisebbség többé-kevésbé él azokkal a jogokkal, szabadsággal és lehetőségekkel, melyeket a román nemzetiségpolitika biztosít a számára. 1990 után a bolgár irodalmi nyelv fakultatív tantárgy a bolgár eredetű tanulók számára; az 1992–93-as tanévben a Bánság, Bukarest és Giurgiu megye összesen 461 diákja választotta, 2001–2002-ben pedig csak a Bánságban 511-en. A változások elején két párhuzamos kezdő osztály nyílt a bolgár tanítóképzőben, a bukaresti és temesvári pedagógiai líceumban. Bolgár nyelv- és irodalom tankönyvek jelennek meg. 1999-ben nyílt meg a bukaresti Bolgár Elméleti Líceum, a kétoldalú egyezmény keretében, mely a hasonló szófiai román középiskola megnyitásához vezetett. A „bolgár líceum” tulajdonképpen nem kisebbségi iskola, és elszállásolási nehézségek miatt nem sikerül a bolgár eredetű falusi diákokat becsalogatnia. A Bratsztvo egyesület nagy erőfeszítéseket tesz, hogy törvényes úton visszaszerezze az 1988-ban lerombolt ingatlana, a fővárosi bolgár iskola és kultúrház tulajdonjogát. Ez az ingatlan, a konstancai iskolához és templomhoz hasonlóan, a kisebbségi szervezeteknek visszaszolgáltatandó épületek jegyzékében szerepel. Ennek ellenére a kérdés nem az egyesület javára látszik eldőlni, ugyanis időközben a városháza átengedte és egy bukaresti magáncég beépítette a terület egy részét.


A demokrácia nem hozott változást az egyházi életben, a bolgárok lakta falvakban továbbra sem lehet anyanyelven misézni. A szertartás az ország hivatalos nyelvén folyik, s ez egyúttal a román pravoszláv egyházban használt nyelv. Ószláv és bolgár nyelven csak a bukaresti érsekségi templomban misézik a bolgár pátriárka által küldött lelkész, aki egy kétoldalú román–bolgár egyházak közötti egyezmény keretében működik. A Bukarest két külső negyedében (Cioplea és Popesti) található katolikus bolgár templomban is románul miséznek. A bánsági bolgárok esetében viszont a hagyománynak megfelelően a bánsági bolgár nyelven folyik a mise, s a helyi közösségből származó papok celebrálják.


A bolgárok két fő kisebbségi szervezetének etnokulturális rendezvényei hasonlóak: amatőr népzenei koncertrendezvények, néphagyományok és ünnepek ápolása, történelmi évfordulók megünneplése stb. Romániában két bolgár újság jelenik meg: a temesvári, bánsági bolgár nyelvű  Na¬Ļa Glas és a bukaresti kétnyelvű (román és bolgár) Luceafărul bulgar/Balgarszka zornica, de a bolgárok kultúrájával és történelmével foglalkozó bolgár, bánáti bolgár és román nyelvű folyóiratok és könyvek is napvilágot látnak. Rendszeres rádió- és televíziós műsorokat sugároznak Temesváron és Aradon (bánsági bolgár nyelven), illetve Bukarestben (románul).


A romániai bolgár etnikum képviselői élnek a kisebbségen alapuló, politikai életben való részvételi joggal. 1989 decemberének eseményei óta három bolgár képviselő volt tagja a román parlamentnek. 1990–96 között a bolgár kisebbség részéről a Bánsági Bolgár Egyesület tagja, Carol Matei Ivanciov, a 96-os választások után a Bratsztvo képviselője, Florea Simion, 2000-től pedig újra a bánságiak reprezentánsa, Petru Mirciov a parlamenti képviselő. Hasonlóképpen, azokban a helységekben, ahol tömbben él a bolgárság, polgármesterek és tanácsosok kerülnek ki közülük, a kisebbségi szervezet vagy különféle román pártok zászlója alatt.


Másfelől épp a parlamenti képviselet különleges joga folytán belső etnikai konfliktusok merültek föl a két fő bolgár kisebbségi szervezet vezetősége között. A formális ok a képviselői hely megszerzéséért folyó harc, mely a nyertes szervezet számára anyagi támogatással jár. Ezen ok mögül azonban a katolikus bánsági és az ortodox dunai Román-Alföld bolgárai között meglévő objektív különbségek bukkannak elő. Az elkerülhetetlen anyagi érdekkel és a személyes nézeteltérésekkel egyetemben ezek gördítenek nehezen leküzdhető akadályokat a szervezetek egyesítése útjába. Így vetélkedés és konfliktushelyzet támad, mely akár az önmegsemmisítés veszélyét is magában hordozza. E viszály főleg a bolgár eredetű pravoszláv lakosság etnikai önmeghatározása körül forog, mely népszámláláskor nem vallja magát egyöntetűen bolgárnak, viszont kulturális tevékenységét kisebbségi alapon folytatja. A helyzet tovább bonyolódik a két bolgár szervezet közötti belső szakadék miatt is, melyet nem elegendő pusztán olyan nézetkülönbséggel magyarázni, mint a kisebbségi elit soknemzetiségű összetétele, személyes ambíciók és egy valószínűleg „külső” beavatkozás.


A bolgár kisebbség esetében a román „pozitív diszkriminációs” politika a gyakorlatban nem hatott serkentőleg a kisebbségi önazonosságtudatra. Ezt a legutóbbi népszámlálás is bizonyítja, mely szerint 2002-ben 8092 személy vallotta magát bolgár nemzetiségűnek, 18,6 százalékkal kevesebben, mint tíz évvel korábban. Ez a fogyatkozás több tényezőnek tulajdonítható, de nyilvánvaló, hogy a különleges parlamenti képviselet és az állami támogatás nem tudja megállítani a folyamatot.


1989 után feltűnnek, majd felerősödnek a romániai bolgár kisebbség anyaországgal való kapcsolatai mind közösségi, mind egyéni vonatkozásban. Fő vetületei: bolgár nemzetiségű romániai diákok részesülnek a felsőoktatás területén bolgár állami ösztöndíjban (1990 óta napjainkig számuk 200 főre tehető); tanárok, diákok és kulturális szervezők továbbképző kurzusokon vesznek részt Bulgáriában; bolgár tankönyvek, művészeti és tudományos szakkönyvek, hang- és képanyag jut el a Romániában tevékenykedő kultúregyesületekhez; folklór- és egyéb rendezvények kölcsönös látogatása, megemlékezésekben és ünnepeken való részvétel, közös kezdeményezések lebonyolítása stb. Itt figyelembe kell vennünk, hogy a bolgár állam politikája a határon túli bolgároknak anyagilag gyenge támogatást biztosít, jóval szerényebbet, mint Románia vagy Magyarország hasonló politikája.


A romániai bolgár kisebbség nem képezi az 1989 óta tartó hivatalos román– bolgár viszony különleges tárgyát8. Az egyetlen megállapodás a bukaresti és a szófiai középiskolák kölcsönös megnyitásáról született, melyet azonban nem követett semmilyen különleges egyezmény, mely az intézmények működésének biztosítását tartalmazta volna. A bolgár kisebbség romániai jelenlétének kérdése elválaszthatatlan a bulgáriai vlachok, románok és arománok kisebbségi problémáitól, kiknek sorsa hasonlít a Dunától északra élő bolgárokéhoz, a hivatalos adatok szerint ugyanannyian vannak, és hasonló gondokkal küszködnek. A kisebbségek kölcsönös elbírálásának elve a két szomszédos ország között lényegében az 1878-ban megalakult bolgár állam korára vezethető vissza, és különböző fokú váltakozással napjainkig tart, legerősebben pedig a harmincas évek sikertelen kisebbségrendezési tárgyalásai idején nyilvánult meg. A sokkal aktívabb román belső és külső nemzetiségpolitikának megfelelően az utóbbi években épp a román fél hajlik a kisebbségvédelem kölcsönös szerződésbe foglalására. Eddig ezek a javaslatok nem valósultak meg, mivel a kisebbségi jogokat illetően a bolgár fél nemzetközi kötelezettség-vállalásai ellenére inkább a saját sokkal visszafogottabb politikáját érvényesíti. Jelentős kisebbségi problémák hiányában, melyek Bulgária és Románia európai integrációja okán gyors intézkedéseket kívánnának, a kisebbségi kérdés teljességgel elhalasztódik egy esetleges későbbi, kétoldalú tárgyalás idejére.


Kányádi András fordítása


JEGYZETEK


1. Veszelin Trajkov–Nikolaj Zsecsev: Bălgarszkata emigracija v Rumunija XIV vek – 1878 godina i ucsasztjeto ij v sztopanszkija, obstesztveno-politicseszkija i kulturnija zsivot na rumunszkija narod. Szófia, 1986, 151–155.


2. Telbizov, Karol, Maria Vekova-Telbizova: Tradicionen bit i kultura na banatskite bulgari – Sbornik za narodni umotvoreniya, Szófia, Kniga 51, 1963; Miletich, Lubomir: Izszledvanija na bulgarite v Szedmigradszko i Banat. Szbornik. Szófia, 1987; Njagulov, Blagoveszt: Banatszkite bulgari. Isztoriyata na edna malcinsztvena obsnoszt vuv vremeto na nacionalnite durzsavi. Szófia , 1999.


3. A fordításban a paultyán elnevezést használom, de a paulicsán terminus is felbukkan a magyar szakirodalomban.


4. Romanszki, Sztojan: Bulgarite vuv Vlasko i Moldova, Dokumenti. Sofia, 1930; Kapitanov, Hriszto. Bulgarite v Rumuniya – Prosveta, Sofia, 1941, 6, 655–671; Trajkov, Veszelin, Nikolaj Zsecsev: i. m..; Mladenov, Maxim. Bulgarskite govori v Rumunija. Sofia, 1993.


5. Anton Pann román vagy aromán eredetét cáfolja az a tény, hogy Szlivenben született, bolgár apától és görög anyától, és eredeti családneve Petrov volt, ezen a néven jelent meg első könyve is Trajkov, Veszelin, Nikolaj Zsecsev: i. m. 312–313.


6. Romanszki Sztojan: Bulgarite vuv Vlasko i Moldova. Dokumenti. Szófia, 1930.


7. Bulgarite v Rumunija, XVII-XX vek. Dokumenti i materiali. Szófia, 1994, 244–253, 285–286.


8. Njagulov, Blagovest. La protection internationale des minorités au XXe si√®cle: Le cas bulgaro-roumain. In: New Europe College. Regional Program 2002–2003, 2003–2004, Bucharest, 2004, 105–109.


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal