HU  |   RO  

Korunk 2003 Március

Tudomány-fogalmak versengése


T. Szabó Levente

19. századi viták


A tudomány, a pókháló és a legyek







T


öbb mint egy évtizede Szajbély Mihály egy tanulmányában1 markánsan felhívta a figyelmet arra, hogy az 1850-es években hogyan változik meg (nevezetesen: hogyan értékelődik fel) a tudomány státusa, illetőleg a jelenség maga hogyan értelmezhető a korabeli líraellenesség egyik forrásaként. Azt sem lenne érdektelen megvizsgálni, miként próbálták újradefiniálni magukat efelől az irodalmi rendszer különféle alrendszerei (hogyan értékelődött fel például a kritika mint tudományos tevékenység, vagy hogyan lábjegyzetelte Arany eposzainak és lírai szövegeinek némelyikét, mintegy megjelenítendő az ezekben egy időben érvényesülő műalkotás- és tudományos jelleget, s úgy tűnik számomra, hogy az ötvenes évek eleje sikerkiadványának, Lisznyay Kálmán Palóc dalok című kötetének hasonló eljárása is analóg törekvés nyomait viseli magán). E rövid tanulmányban mégis arra figyelnék, hogy milyen tudományfogalmak körvonalazódnak a szóban forgó évtized elején. Egymás viszonylatában az a mód, ahogyan a tudományfogalmak megjelenítői kölcsönösen szemlélik egymást, a tudományos tudás előfeltevés alapúságára mutathat majd rá.


Az, hogy a 19. század közepének magyar kultúrájában érzékelhető valamiféle elmozdulás az értékmérő tevékenységként felfogott „tudományosság” felé, nemcsak elszórt megjegyzésekből, netán implicite például az irodalmi praxisból következtethető ki (mint ahogyan magam is tettem korábban, amikor a korabeli lírapoétikai gyakorlat módosulását említettem), hanem az évtized elején a Toldy Ferenc által szerkesztett Új Magyar Muzeumban a tudomány fogalma körül lezajlott vitából is. Ez utóbbi igazából olyan krízisként érzékelteti a tudomány kérdését, amelynek esetében a tudományos tevékenység mibenléte, milyensége, a legitimtől az illegitimig terjedő tudományos eljárások épp azért lesznek diskurzus tárgyává, mert jelentékenynek minősülnek, vita tárgyává meg azért válnak, mert a krízishelyzet több versengő modellt termel ki (illetőleg ezeknek az együttes meglététől és a köztük való választás nehézségeitől válik a helyzet krízissé).


Az Új Magyar Muzeum lapjain vitázó felek: Szontagh Gusztáv, Toldy Ferenc, Wenzel Gusztáv és Nendtvich Károly,2 a vita maga néhol legalább annyira szól a magyarság néhány specifikus őstörténeti kérdéséről, mint a tudományosság mibenlétéről, s így nem választhatók le egymásról, ám jelen írás kereteit tekintve mégis eltekintek az őstörténeti vitában megfogalmazódó érvek felsorakoztatásától és értelmezésüktől.


A polémia Szontagh azon kijelentéseiből indul, hogy kárhoztatandó tényezőnek tekinti a mérték nélküli tudományművelést, illetőleg „életrevalóságuk” felől tekintve tesz különbséget az egyes tudományágak között: „A gondolat a tettért van, a tudomány az életért. Mint vannak egyesekre nézve ismeretek, melyek nélkül egészségünket fenn nem tarthatjuk, s életünket emberhez illőleg el nem rendezhetjük, melyek tehát oly nélkülözhetetlenek, hogy azoknak birtoka nélkül mindenkit barbárnak kell tartanunk; mások, melyek csupán az élet szépítésére vonatkoznak, mint a szépművészetek, s végre mások, melyek pusztán az emberi tudvágy méltó kielégítését s az ismeret lehető teljes voltát eszközlik: úgy vannak minden nemzet irodalmában oly tudományok is, melyek nélkül a nemzet sem állodalmilag, sem anyagilag fenn nem állhat, s mások, melyek, mint a kertészetben a virágtermesztés, inkább szellemi fényűzés.”3 Efelől tekintve élesen kirajzolódik nemcsak az, hogy Szontagh mit tart tudománynak és milyen alapon, hanem az is, hogy milyen tevékenységek minősülnek kevésbé tudományosnak, illetve ha tudományosak is, akkor mitől épp kevésbé értékesek, illetőleg hogy mikor tart jó irányba a tudományművelés a nemzetközösség makroszintjén: „Skálámból pedig világosan kitetszik a tudományok egymáshozi aránya, nagyobb[-]kisebb szüksége, s anyagi vagy erkölcsi hasznok szerint való egymás mellé vagy alá rendelése: tehát azon kellék és általános szabály, mely valamely nemzet irodalmát helyes vagy ferde irányúvá teszi. Műveljétek kirekesztőleg azon tudományokat és művészeteket, melyek csupán az emberi ismeretkört kiegészítik vagy az életet csupán szépítik, s hanyagoljátok el azokat, melyek a nemzet társadalmi s anyagi léte fenntartására nélkülözhetetlenek: nemcsak elmulasztottátok a fontosabbat, szükségesebbet, nélkülözhetlent [!] a kevésbé fontos, szükséges és nélkülözhető felett, hanem ha van összeköttetés a gondolat és cselekvés, irodalom és élet közt, elvontátok a nemzet szellemi produktív erejét legszükségesebb körétől, azt nem a gyümölcsfa nevelésére használván, hanem ha nem is fattyú, de legalább meddő ágai tenyésztésére pazarolván.”4 A látványos metaforika, amely értelmetlenként és illegitimként bélyegez meg több, a humaniórákhoz tartozó tudományszakot, nyomatékos visszhangra talált Toldy Ferencnél, aki két lapszámmal később terjedelmes értekezésben próbálta cáfolni Szontagh érveit. Toldy szempontjai legalább annyira hierarchikus rendet eredményeznek, mint a Szontagh kritériumai (noha utólag finomítja érveit, és nem eleve adott tudományhierarchiáról, hanem a tudományok művelésének eleve adott legitim és illegitim módozatairól beszél a későbbiekben egy bekezdés erejéig): „Engedd, barátom – hangzik a tanulmány egy fontos passzusa –, hogy én a te felosztásodat más nyelvre fordítsam le. Vannak tudományok, melyek az embert mint állatot tartják fenn, és viszont, melyek azon része szükségeinek felelnek meg, mely őt az állatokon felülemeli, s őt tulajdonképp emberré teszi; ehhez képest engedd, hogy ha az emberi lélek nemesebb a testnél, mely az ól lakóival egyenrangúakká teszen, mit te bölcsész létedre nem tagadhatsz, ezeket a meddő, nélkülözhető, fényűzési tudományokat és művészeteket felsőbbeknek, amazokat pedig ezek szolgáinak tartsam vagy nevezzem.”5 Az a más nyelv, amelyre Toldy „átfordítja” Szontagh kijelentéseit, majd a Szontaghot megerősítő Nendtvichét is, homlokegyenest más realitást eredményez; példának okáért amit Szontagh fényűzésnek mondott, az Toldynál nemesítésként modellértékű jelleget hordoz.6 Így nyilvánvalóan a hierarchia szimmetrikusan fordul meg, ami Szontaghnál másodrangú tudomány volt, ha egyáltalán tudománynak minősült, itt történetileg is az az alap, amelyhez képest a többi tudomány tudományként meghatározhatja magát. Amiben viszont mindkét modell közös, az nem más, mint az, hogy lát olyan tudományokat és/vagy tudományos eljárásokat, amelyek attól illegitimek, hogy nem kapcsolódnak valamiféle célelv kiteljesítéséhez, öncélúak, referenciájuk maguk fele mutat, mintegy maguk kívánnak jótállni magukért. Természetesen mindkét szerző a tudományszemléletüket konstituáló értékek különbségénél fogva máshol, eltérő diszciplínákban vagy diszciplináris eljárásokban pillantja meg ezt az (értelmetlennek minősített) önreferencialitást; Szontagh – amint erre Wenzel írása rámutat – többek közt a magyar őstörténetet véli par excellence áltudománynak,7 Toldy a szórakoztató jelleget, illetőleg az ezzel összefüggésben láttatott nem professzionális írást9 nem tudja egyenértékűnek minősíteni más tudományművelői stratégiákkal, például a nemzeti kultúra érdekében való tudományos tevékenység mint célelv felől: „Innen van aztán egy s más aránytalanság – nem a reális [!] és humaniórák közötti – hanem a tudomány és a szépirodalom, helyesben a mulattató (akit mulattat!) irodalom közötti, mely éppen oly természetelleni egy serdült nemzetnél, mint a serdült egyénnél azon életmód, mely mellett a mulatságnak több idő jut, mint a munkának. […] Oh, el fogom én nektek a hajdani magyar író sorsát beszélni egykor, ha már egyéb dolgom nem marad, mint éltem emlékezetét leírni. – Akkor sok kéz kellett, teherhordó, napszámos, segéd stb.; most – hála a magyarok istene után azon halhatatlan férfiaknak, kik a legmostohább környületek közt munkás lelkesedéssel oda emelték a nemzeti irodalmat, hol nem kénytelen többé pirulva lesütni szemeit, hanem önérzettel tekinthet a világirodalom szemeibe! – most már többet is kívánhatni a kezdő írótól: nevezetesen, hogy minél többet felvegyen magába, mielőtt produkálna, hogy tehát elégséges tudományos képzettség, az irodalom ismerete s a nyelvbeli előadás teljes birtoka nélkül fel ne lépjen. [Sőt] megfontolván, hogy a munka éltet […]: inkább a tudományos irodalom körül fáradozzon.9


Nem érdektelen megnézni, hogy mi számíthat az egyes szerzőknél tudományfogalmuk legitimációs stratégiájának. Példának okáért az a mód, ahogyan Szontagh megmutatja önnön élettörténetét, egyben tudományfogalmának legitimációs közegévé is teszi az előbbit. A bevallottan preferált tudományfogalom legitimitásának felismerése öregkori tapasztalatként mutatódik be egyenest a polemikus élű tanulmány felütéseként: „Nevezetes pillanat az életünkben, midőn észrevesszük, hogy megöregedtünk. Furcsa: mióta visszaemlékezünk, gyermekek, ifjak, férfiak voltunk; ez egész idő alatt semmit sem tettünk, hogy ez állapotok változzanak, gondunk sem volt reá; és mégis, magunk sem tudjuk, hogy hogy nem, egy szép nap reggelén az »öreg úr« tekintélyes címzettel tiszteltetünk meg […] Minden kornak megvannak a maga örömei, bajai, teendői. A legbölcsebb az, ki mindezeknek legillőbben meg tudott felelni, ki mindig az volt, minek a természet törvénye és emberi s polgári hivatása szerint lennie kellett […] Magam is megöregedtem már, s az öregnek tapasztalásai kiterjedtek […] Minden utat csak végén lehet megítélni; úgy az emberi életet is. Mit tud az ifjú az életről? Pályája kezdetén az egészről akar ítélni, s ítélete olyan, mint az eszkimóé, ki hólepte hazájából soha ki nem vergődvén azt képzeli, hogy az egész világ hógolyó. Ha tudni akarjátok, mi az élet, kérdezzétek az öreget: az megmondja, mert tapasztalta, mert öntudatosan haladott ösvényén, érezvén a jelent s visszaemlékezvén a múltra. Ezen az alapon nyugszik egész tökéletesülésünk.”10 Természetesen a tökéletesedésként és a tapasztalások igazságértékének egyre valószínűbbé válásaként felfogott életpályájának Szontagh épp azt a „korszakát” éli át és mutatja meg, amely akár ugyanezen életpálya célelveként is felfoghatóvá válik, s amelyből így minden korábbi életszakasz igazságai elenyésződnek:


„Az ifjú ábrándozik, reményei magasan röpködnek, lelkesedése föltétlen, képzelgésében az emberi akarat mindenható, azért nem hajlandó a körülményekkel alkudni, s pálcát tör mindenki felett, ki meggyőződéséből csak egy hajszálnyit enged; szóval testestül, lelkestül idealista.


A férfi már megismerte a világot, tapasztalta: miképp a dolgok odakünn másképp vannak s forognak, mint fejünkben, s mivel neki magáról és családjáról gondoskodni kell, alkalmazkodik a körülményekhez, s ez okból, ha szobaélet, elszigetelés a világtól s egyoldalú elmerülés az eszmevilágba el nem ferdítik, szükségképp realista.


Az öreg végre, ki az emberi munkásság tökéletlenségét már tapasztalta, ki túl van az élet hiúságain, az határtalan lelkesedést nem ismer többé, s igen élénken meg van győződve arról, miképp minden emberi cselekvésnek becsét az irányon kívül kivált az arány adja, s annak összhangzása a tárgyilagos világ törvényeivel. Nem hajlandó többé mindent, ami fénylik, aranynak tartani; ő természete szerint szkeptikus.


E különböző világszemléleteken magam is átestem, s most az utolsó fokon állok […] most az öreg úr tekintélyes triposából tekintem a világot.”11


A tanulmány végén ettől is lesz jelentéses többek között az, amikor Szontagh a nemzeti tudományosságot ifjúkorban levőnek minősíti, hisz ebben a keretben a saját személyes fejlődéstörténetéhez mérten igencsak korai stádiumban leledzik. Hozzá képest meg maga Szontagh olyan ismeretelméleti pozíciót tételez magának, amely értékstabil, rálátása van arra is, amiben a nemzeti tudományosság még benne van, tehát amire annak rálátása még nem lehet; olyan hierarchikus tudás alakul ki tehát az életpálya fejlődésívű modellje mentén, amely Szontagh értékeit a megképezett hierarchikus értékskála élén helyezi el: „Uraim! minket a határtalan lelkesedés tönkretett. Ifjú, erőtől pezsgő, keleti származék vagyunk. Ifjúban az érzemény, a vágy, a képzelődés korlátot nem ismer. És rohantunk előre életben és irodalomban, határtalan lelkesedéssel, tájékozatlanul, intésre nem hallgatva, sőt a nagy intőt gyanúsítva, rágalmazva.”12   


Az sem következmény nélküli, hogy a Szontagh által, a kifejtett tudományfogalom hitelesítéséül elmondott életpálya megtéréstörténet:13 mintegy azt implikálja, hogy elmondója az életpálya adott pontján felismerte az adott tudományfogalom alapértékeit és a korábban érvényesnek tartott értékekkel visszamenőleg összevetve azokat csekélyebb értékűnek találta. Másrészt meg a saját életével hitelesíti azt a víziót, miszerint elkerülhetetlen, hogy valaki ne az általa kizárólagos módon hitelesként elfogadott tudományt művelje: az a kitétel, mely szerint öregkorára kénytelen volt felismerni a tapasztalati tudományok elsődlegességét, kényszerítő erejűként mutatja meg ezt a tapasztalatot, amely előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül bekövetkezik majd minden egyes ember esetében.


Kórhiedelmek


A vita csaknem mindenik írását permeálják azok a rendkívül látványos képek, narratívák, amelyek valamiféle kór, netán az egészségesség valaminő elsorvadása, deformációja mentén írják le a velük versengő, az általuk vázolt tudományosságdefiníciót nem fedő, tudományképzeteikkel nem kompatibilis elképzeléseket. Már a vitát kiváltó írás, Szontagh tanulmánya úgy vélelmezi, hogy az általa a tudományos tevékenység legnagyobb ellenlábasainak tartott képzelet, érzelem és szenvedély – amelyeknek káros hatását az írásban visszamenőleg is egy nagy ívű történet (az olasz kultúra erősen koncepciózusan elmondott múltja) hivatott feltárni – vak cselekvésekhez vezet,14 s így egyenest „tévútra, vétekbe, bűnbe, pokolba ragadhat”.15 Szontagh fogalmai nemcsak a szóban forgó szemléleti kategóriákat demonizálják, hanem azt a tudományfogalmat is, amely – nézete szerint – a szóban forgó értékekre (kíván) alapoz(ni). S ha bárki is azt a tudományt művelné, amellyel szemben, amelyhez képest elképzeli Szontagh a maga ideáltipikus tudományát, annak eljárásait, művelőit és olvasóit egyaránt, akkor egy egészen összetett (az abnormális emberi életviteltől a honi történetírásból tallózott példákat szervezve össze) elrettentő történet hivatott meggyőzni vitapartnert és olvasót arról, hogy melyik is az „igazi”, a követendő, veszély és démoni következmény nélkül művelhető tudomány: „a képzelődés elszakadva a tárgyilagos világtól, kivált ha gyúlékony érzelmek, mint a vallásiak vagy nemzetiségünket illetők által hevíttetik, holdkóros víziókra fakadhat. A keresztény világ első anachorétái végre füvet rágtak, s Horvát István és Kollár másik rettentő példájára, az első az egész ó világban, fel Ádámig, mindenütt magyarokat látott, a másik olaszországi útjában, mindenütt tótokat [kiemelések tőlem – T.Sz.L.]”16 A zsákutcaként felmutatott versengő tudományfogalomba beleszerkesztett tudóskép a testi–lelki egyensúlytalanság olyan állapotában vázolja fel a tudományt a megszólalótól másként elképzelőt, mint aki híján van az életvilágban való tájékozódás alapvető képességeinek, s mintegy elveszítette testi érzékelőképességeit: e tudós – véli a Tudomány, magyar tudós szerzője – „[s]zobába s eszmevilágba annyira belémerülhet, hogy gyomra s idegei elgyengülvén, a szabad levegőben s természetben rosszul érzi magát, idegenkedik minden való tárgyak iránt, nem örömest észleli azokat, a természetben szinte rosszul érzi magát”.17 Nos, akkor amikor a vele szemben álló tudományképzeteket demonizálja, a koncepció implicit módon az önmaga által favorizált tudományfogalom tudósképébe a tudomány művelőjét mint egészségtől viruló, kóroktól messze elkerült, ereje teljében levő férfiút illeszti bele, aki, akárcsak az életpályája és életmódja által megjelenített tudomány, mentes mindenféle korláttól, tévúttól, vétektől, bűntől vagy  bármiféle pokoli történetbe való becsatlakozás kockázatától (hogy Szontagh önnön, a korábbiakban idézett „fogalmaival” tegyem egészen szemléletessé azt az önképet, amelyet szerzőnk aközben hoz létre, miközben a másik tudományt minősíti). 


Wenzel és Toldy írásaira adott válaszában Szontagh újólag visszatér ezekhez a képzetekhez, sőt itt már egészen konkrét megoldást is javasol a tudáseszménye felől negatívan szemlélt tudósság és tudóstípus anomáliáinak megoldására: „Mint a tudós túlságos szobaülés, rossz levegő, mozgáshiány s fejmunka által szükségképp elgyöngíti testét, s ha nem vigyáz, egészségét rontja, állati bátorságát veszíti, poltronná válik, s végre, ut exempla docent, elrongált idegű hypochondristává, melynek lehető eltávolítására felesleges nem lenne, ha minden tudós egyszersmind valami kézi mesterséget űzne, mely testét erősítené, asztalosságot p[éldának] o[káért].”18 Ez nem azt jelenti, hogy sokban árnyalódna az a kép, amelyet a nem applikatív elvű tudományokról (azaz megszólalónk szemléletében igazából nem tudományokról) körvonalaz, hisz például magának a vitapartner Toldy Ferencnek a régiség magyar irodalma érdekében kifejtett tevékenységét mintegy a természetes emberi viszonyok kifordításaként, pótcselekvésként és az emberi viszonyok elferdítéseként tünteti fel: „ő [ti. Toldy – T. Sz. L.] nagy szenvedelemmel lesi, kutatja, vizsgálja a régi magyar irományokat s könyveket; neki egy még nem látott régi magyar kódex az, mi a szerelmes ifjúnak szíve imádottja”.19 Az Eszmecsere, mely után a vitának már nincsenek nagylélegzetű írásai, „elpenészedett hypochondristák”-ról beszél újólag, illetőleg egy ennél akár nagyobb veszélyt említ fel, amelyet a vitapartnerek csupán „velök született tagadhatatlan életrevalóságuk”-nál fogva kerülhettek ideiglenesen el, de tudósi életeszményük és tudománykoncepciójuk állandóan magában hordozza a veszély kibontakozásának lehetőségét: „az ember a legtisztább (de mindamellett tévelygő) meggyőződésből gyakorlatilag szörnyeteggé, elméletileg képtelenségbe merült eszelőssé válhatik.”20


De Toldy írása is a Szontaghéval analóg módon képzeli el azt, amikor valaki másféle módon kívánja művelni a tudományt, azaz másféle tudományt kíván művelni; például azt a tudományfogalmat, tudományművelői racionálét, amit Szontagh a maga számára életkedvként, egészséges szemléletként tüntetett fel, Toldy betegségként, valamiféle kór gyanús tüneteiként, illetőleg Szontagh személyiségének meghasonlottságaként értelmez: „engedd, hogy a nyílt levelemben téged, öregúri triposod dacára is, kérjelek, ne igyekezzél – mi alkotmányodnál fogva úgysem sikerülhet – oltogatni azon nemes tüzet, mely kebledet lakja és hevíti, ne akaszd meg szíved sebesebb verését, mely minden széptől és jótól élénken feldobog; ne viselj nemes erőket emésztő s mégis sikertelen belháborút tennen érzéseid ellen”.21 A saját tudományfogalom legitimációját a test egészségessége (az ellenfélét meg a test megbomlottsága, egyensúlyvesztettsége, kórossága) mentén leíró vitapozíciók szempontjából az sem hagyható figyelmen kívül, ahogy – Szontagh vitaindító tagolása nyomán – a tudományokat a vitapartnerek a teljes vita során termékenyekre és meddőkre osztják, természetesen más és más tartalommal telítve, az egyes vitázók arról való előfeltevéseinek függvényében, hogy mi számíthat egyáltalán tudománynak.


A vita logikája kissé hasonlít ahhoz, ahogyan Toldy legmegengedőbb jellegűnek minősíthető kijelentése, amely nem feltételez apriorisztikus módon használhatatlan és hasznos tudományokat (természetesen megfordítva a logikáját, azaz aszerint, hogy igenis apriorisztikusan feltételezi minden tudományról, hogy eleve használható, már nem ennyire egyértelműen megengedőnek tűnő!), közben érthetetlennek és értelmetlennek minősíti, és élesen elutasítja a tudományok művelésének bizonyos módozatait: „én azt tartom, hogy nincs tudomány, mely közvetlen vagy közvetett hasznú nem volna; mely vagy a testi és anyagi jólétre, vagy a szellemi kiképzésre és boldogságra ne hatna: de a tudományok mívelésében, igenis, ösmerek irányt, mely, bár csodálatosan finom és rendszeres alkotmányaival még a pókhálóval is fölér: de haszna csakugyan nem egyéb, mint hogy vele legfölebb – legyeket fogjunk”.22


Az egyik tudományfogalomból a másikat szemlélők írásait olvasva úgy tűnik, hogy mindkettő, egymásra tekintve, kissé haszontalan, érthetetlen és épp ezért értelmetlen foglalatosságként vélelmezi a másikfajta tudományosságot, olyan pókhálóként, amely legjobb esetben ugyan rendkívül kifinomult szövésű, de amelyben csak nehezen belátható értelmű tevékenység folyhat, amelyet természetesen csak kissé gyanús tevékenységű és életmódú tudósok lakhatnak be, akik többé vagy kevésbé elfogadhatatlan célok érdekében művelik tudományukat.


Ilyetén módon a koncepciók viszont egymás irányában találóan mutatják meg hitszerűségüket, ahogyan mindketten egyformán előfeltevésekre, axiomatikusnak hitt, de csupán a saját rendszerükben maradéktalanul érvényes és érvényesíthető értékekre, narratívákra, célelvekre alapoznak. S jól szemléltethetővé teszik azt a produktív felismerést (és egyben jelen tanulmány előfeltevését és előfeltevésének konzekvenciáit), hogy a tudomány (és története) legalább annyira szól(hat) tudományos igazságokról, mint azok (ki)termelésének módozatairól, hogyanjairól. Felőlük a tudománytörténet nem idejétmúlt és meghaladott értelmezések sorozata, hanem olyan kijelentések szintaxisa, amely felhívja a figyelmet önnön előfeltevéseink (köztük a róluk való beszéd előfeltevéseinek) történeti és részleges jellegére és érvényére (is).


JEGYZETEK


 1. In: Forradalom után – kiegyezés előtt: magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. (Szerk. és bev.) Németh G. Béla. Bp., 1988.


 2. A vitához sorolható írások: Szontagh Gusztáv: Tudomány, magyar tudós. Új Magyar Muzeum. 1851. (1. évf.) 7. füzet. 377–390.; Toldy Ferenc: Ismét: tudomány, magyar tudós. Értekező levél Szontagh Gusztávhoz. Új Magyar Muzeum. 1851. (1. évf.) 9. füzet. 469–486.; Wenzel Gusztáv: Eszmetöredékek a magyarok eredetéről. Új Magyar Muzeum, 1851 (1. évf.) 9. füzet, 486–499.; Szontagh Gusztáv: Eszmecsere Toldy Ferenc és Wenzel Gusztáv társaimmal. Új Magyar Muzeum. 1851. (1. évf.) 12. füzet. 663–695. [Toldy Ferenc polemikus szerkesztői lábjegyzeteket fűz a tanulmányhoz, amelyre a továbbiakban Szontagh 1851a-val hivatkozom]; Nendtvich Károly: Még egyszer: tudomány és magyar tudós. Új Magyar Muzeum. 1851. 37–51.; Toldy Ferenc: Nyílt válasz Dr. Nendtvich Károlyhoz a szélsőségek közletésére. Új Magyar Muzeum. 1851. 52–55.


 3. Szontagh 1851: 387.


 4. Szontagh: i. m. 387–388.


 5. Toldy 1851: 473.


 6. Lásd. „fényűzés-e, ami szükséges? S az élet szépítése nem a külérzékekről átvitt kifejezés-e, mely helyett a philosophiai nyelv más szót bír, a nemesítés szavát: a lélek nemesítése pedig vajon fényűzés-e, vagy inkább a valóban emberi elutasíthatatlan követelése?” Toldy: i. m. 474.


7. „A tisztelt olvasó látja, hogy feladatomat annyiban teljesítettem, miképp csakugyan bebizonyítottam, hogy a magyar őstörténet korántsem áltudomány, milyennek azt Szontagh Gusztávnak a haza színe előtt bemutatni tetszett; hogy ellenkezőleg, benső tudományos alappal bír, hogy külalakjára nézve szintén a való tudomány minden kívánalmainak megfelel; s hogy korunk életviszonyait és nemzetünk érdekeit tekintve azt igen korszerű és fontos tudománynak kell tartani.” Wenzel 1851: 498.


 8. A munkáról mint az egyre több tekintetben követendő életmodellt nyújtó polgárság más szociális csoportok által magukévá tett 19. századközépi alapértékről és a függvényeként szemlélhető professzionalizáció folyamatáról (az irodalom tekintetében például az irodalmi munkát gazdasági csereértékért termelő profi író vagy a profi értelmező szerepét betöltő kritikus és irodalomtörténész megjelenése és ezzel együtt a dilettáns író és olvasó fogalmának negatív felhangú átértelmeződése) egy korábbi munkámban már részletesen írtam: The Making of the Nineteenth-Century Hungarian National Past. Historians as Nation-Makers. In: New Europe College Yearbooks 2001/2002. Bucharest.


 9. Toldy 1851: 481–482.


10. Szontagh 1851: 377–378.


11. Szontagh: i.m. 378–379.


12. Szontagh: i. m. 389.


13. A történettípust és egy lehetséges pragmatikáját egy készülő munkámban vizsgálom részletesebben: Megtéréstörténetek az 1950-es évekből.


14. Szontagh 1851: 381.


15. Szontagh: i. m. 382.


16. Szontagh: i. m. 385. (Kiemelések tőlem – T. Sz. L.)


17. Uo.


18. Szontagh 1851a, 692–693.


19. Szontagh: i. m. 684.


20. Szontagh: i. m. 667.


21. Toldy 1851: 471.


22. Toldy i.m.: 483.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal